Tizenharmadszor sem vallott csődöt az immár patinás német Melt! fesztivál: a látogató leginkább a bőség zavarával küszködött, s csak ritkán volt alkalma csalódni.
Egy év után visszatérve örömmel konstatálja a notórius fesztivállátogató, hogy hála istennek semmi sem változott - a böszöm nagy, egykoron bányászati célzatú vasak a helyükön, a durván patkó alakú bányató nemkülönben. Miként a hosszan elnyúló földnyelv is, amelynek végső nyúlványa biztosít otthont Európa egyik legimpozánsabb ipartörténeti parkjának (Ferropolis) no és a mind erősebb tradícióval, valamint meglehetős programmal bíró zenei fesztiválnak. A tavalyi évhez képest idén elmaradnak az özönvízszerű esők, aminek nem biztos, hogy örülnek Szász-Anhalt tartomány aszály sújtotta gazdái - a zenerajongók viszont mélységesen elégedettek lehetnek azzal, hogy idén csak a port kell nyelni, és nem a sárban fuldokolni. A felhozatalban néhány kortalan s manapság is aktív klasszikus mellett jórészt az utóbbi években feltűnt előadókat találunk - a tavalyi év talán egy kicsivel gazdagabb volt ritka zenei kincsek tekintetében, de ezt legfeljebb utólag konstatálja az ember, közben fel sem tűnik.
Organikus stroboszkóp
Mindenesetre az antré igen erős: a döbbenetes, még este 9-kor is 32 fokos, fülledt melegben az Archie Bronson Outfit játszik a jeles Intro Magazin sátrában. Odabent pokol, szinte meg lehet fulladni a hőségtől, de legfeljebb csak a sátor tátongó bejáratáig hátrálunk, mert a brit pszichedelikus garázsblues- (sőt néha még diszkó/punk) elemekből építkező trió a színpadon valami elementáris erejű produkciót nyújt. A négy évvel ezelőtti, a maga idejében revelatív Derdang Derdang album óta idén először jelentkeztek új, sok tekintetben más dimenziókban terjedő zeneanyaggal (Coconut) - a kettőből tökéletes koncertprogram rakható össze, Sam Windett énekes-gitáros pedig kifejezetten szuggesztív előadó. A központi részhez érve éppen a Delphic önfeledt indie-diszkója varázsolja el az effélére módfelett fogékony ifjú publikumot; behízelgő melódiákból, lelket melengető akkordmenetekből és szép, monoton, zömmel 4/4-es alapokból építkező zenéjük nemcsak fülbemászó, de táncoltatja is magát. A Ewan Pearson értő keze által formált Acolyte album összes slágerét lejátsszák - a Doubt, a Halcyon vagy a Counterpoint tökéletes mestermunka, igaz, minden különösebb katarzis nélkül, s a négy fiatal brit (tán mondani sem kell: Manchester környékéről jöttek) magabiztos szakmai rutinnal hozza őket.
A következőkben azután látszólag kegyetlen dilemma elé kerül a szerző, ám az est nagyobb kérdéseit végül együttes erővel dönti el a lustaság, a fülledt melegtől való irtózás s a racionális számítás. Fájó szívvel kihagyjuk a Yeasayert (jönnek a Szigetre is), és kilátogatunk inkább a bányató partjára, a kicsit buta nevű Desperados Beachre, ahol Four Tet, alias Kieran Hebden adja elő legutóbbi, méltán zseniálisnak vélt számait a There Is Love In You-ról, egészen váratlan vizuális kísérettel. A szépen lassan a fesztivál közelébe sompolygó (de azért végig tisztes és biztonságos távolban maradó) zivatarfelhő elképesztő, lassan harmadnyi égboltot elfoglaló kisüléssort produkál: a felhő-felhő villámok és a durva lecsapók egy idő után másodpercenként akár többször is követik egymást, s a Sing vagy a Love Cry egészen unikális és tökéletesen passzoló képi narratívát kap a természettől. Rövid időre a villámlás elkapja a zene saját frekvenciáját - Kieran módfelett élvezi a szituációt, s még lelkesebben nyomja a kütyük megfelelő gombjait. A közönség nem különben, s már mindenki fényképez, aki él.
A szemtelenül fiatal The xx koncertjének az elejét jól lekéssük, így azután alkalmunk nyílik megtapasztalni, hogy működik a produkció a szupersláger Crystalised nélkül - és azt kell mondanunk, hogy olajozottan. A kiváló atmoszférateremtő erővel bíró trió eredendően kissé depresszív (néhány long drink után mégis életvidámnak tűnő) posztpunk/neo-new wave gitárpopja nagyot üt: néha cipőbámulós, máskor meg éppenhogy lüktető, tulajdonképpen pofonegyszerű, ráadásul fiú-lány vegyes vokállal megbolondított zenéjük éppen erre az időre (éjfél) és ennek a publikumnak való. A színpadi látvány ez esetben tökéletesen efemer: több ezer ember nézi a füsttel elhomályosított lilásfekete sötétséget, várva, hátha egyszer világos lesz, s megpillanthatja kedvenceit - s a végén, lőn! Kontrasztként a Foals tulajdonképpen egy jó ízléssel és műgonddal összerakott, de azért helyenként mesterkéltnek tűnő indie-prog-dance-pop kollektíva, akik egy viszonylag friss és érdekes albummal jelentkeztek (Total Life Forever). Természetesen ők is számos figyelemre méltó, sajátos "slágerrel" (hogy csak a This Orientet vagy a Spanish Saharát említsük) és határozott tánctér-kompatibilitással bírnak. Utólag meggondolva még az is a produkció szórakoztató oldalát erősíti, ahogy a szőrmók énekes, Yannis Philippakis orgánuma felidézi az "érett" Robert Smith amúgy szeretnivaló nyafogását. Ezek után belepillantunk még a Bonapartéval súlyosbított Modeselektor-duó sajátos show-jába, vagy éppen a nagyszínpadot bezáró Booka Shade-lemezbemutatóba - maradjunk annyiban: másnap újult erővel visszatérünk.
Habpartik
Amikor is a Friendly Fires nagyon ügyesen tálalt, a maga idejében (jó két éve, egyetlen albumuk megjelenésekor) decens kritikai sikert arató indie-elektropopjával kezdjük az estét. Habkönnyű tánczene ez, igazi kismesterek előadásában - csak a szűkre szabott, alig negyvenperces koncert vége felé kezd unalmas lenni, ami voltaképpen szép teljesítmény.
A fesztivál egyik legjobb koncertjét Jamie Lidell adja - igaz, az ő esetében a szűk egy óra már felháborítóan rövid. Korunk egyik legnagyobb soulvokalistája mindent tud s meg is csinál a hangjával. Mindegy neki, hogy kiváló funk-dzsessz zenészekből álló zenekara kíséri, vagy éppen (pályafutása elejét idéző modorban) saját maga alá vokálhurkokat gyártó, fantasztikusan beatboxoló, majd önnön hangmintái felett éneklő elektroakusztikus performerként párbajozik a géppel. Játszik a vadonatúj, kifinomultan ravasz, behízelgő habfunklemezéről is (Compass, amit ugye már Beckkel csinált), de a legnagyobb sikert a régi számok aratják. A Jim albumot nyitó Another Dayt kérés nélkül énekli a tömeg (alig bírja abbahagyni), jutalmul zárásként megkapjuk a Multiplyt és teljes az eksztázis. Ehhez képest a Hercules & Love Affair kisebb csalódás: javarészt a várhatóan szeptemberben megjelenő új lemez számait tolják, s ezek elsőre nem ütnek annyira, mint a zseniális első album. Ez utóbbiról csupán két számot játszanak: a Blindot és a You Belongot - magától értetődő módon az eredeti vokalisták, az androgün Antony Hegarty és a transzszexi Nomi Ruiz nélkül. A két új énekes egyelőre inkább csak a bizonytalan nemi identitás tekintetében passzol a csapatba, a régi gárdából pedig Kim Ann Foxman tart ki Andy Butler mellett, de neki is kissé erőtlen a hangja. A szokásos house-, elektro- és diszkótémákból álló műsor ettől még érdekes is lehetne - kár, hogy most mégsem az.
A kanadai Chromeo duó produkciója ellenben tökéletesen összefogott és koncentrált: a két univerzális, származását tekintve egyaránt levantei clown mindent megtesz a közönség szórakoztatásáért. A nyolcvanas évek elejének, sőt közepének elektropopját visszahozó produkcióban hemzsegnek a Hall & Oates-reminiszcenciák, sőt egy alkalommal a Dire Straits Money For Nothingját is beidézik. A teljesen pofátlanul hatásvadász szintialapok már magukban is mulatságosak, a slágerek (mint például a remek Bonafied Lovin') lehengerlőek, legfeljebb a túlzásba vitt autotune-használattól lehet besokallni egy idő után.
Nindzsának öltözött zenebohóc
A zárónapon jön az újra összeállt Kings Of Convenience duó frenetikus koncertje: délután négykor, a tűző nap ellenére tömött Gemini színpadon. Erlend Øye és Eirik Glambek Bøe duója rendre kiegészül egy hegedűssel és egy basszerral, és sokat játszanak a tavaly ősszel kijött újabb lemezről (Declaration Of Dependence), meg persze klasszikusokat az évtized eleji albumaikról. Kettejük közül a rőtvörös hajszínre váltó, lila-zöld fellépőruhában pompázó Erlend a hiperaktívabb: néha lecsapja a gitárt, s az elektromos zongora mögé pattan, vagy éppen táncra perdül (ahogy az I'd Rather Dance With You klipjében tette egykoron). A sok-sok tökéletes dalhoz, a finom hangulatokhoz, az utánozhatatlan s szintúgy nemesen egyszerű gitárjátékhoz még jó hangszerelés és a két norvégtól megszokott módon meggyőző előadásmód társul. Nem is marad el a tomboló siker - másfél órát játszanak (egyedüliként az egész fesztiválon), s még egy negyedórás ráadás is belefér (szintén kivételes módon!). Ezután megnézzük Martina Topley-Birdöt az Intro-sátorban. Tricky egykori alkotó- és élettársa elképesztően kedves jelenség, remek énekhangja mit sem kopott, sőt csak nemesült, s megfelelő zenésztársra is talált egy nindzsának öltözött gitáros-dobos zenebohóc/virtuóz személyében. Martina maga is több hangszeren játszik: többnyire clavinetszerű billentyűs masináját püföli, s közben énekel, máskor felkel és hangmanipulációkba bonyolódik. Főleg a két évvel ezelőtti bájos (bár alulértékelt) Blue God lemez dalait játssza, no és persze sokat improvizál. De éppen ilyen fontos része a produkciónak a Trickyvel közös egyik első daluk, az Overcome előadása - ezt este, más körítésben akár meg is ismételheti, elvégre énekes közreműködőként (hiszen két új számukban is énekel) fellép a Massive Attack koncertjén (az Overcome szövegét egy az egyben vitte át az egykor Tricky, hogy ebből legyen a Karmacoma). Sajnos fogalmunk sincs, hogy ezt végül eljátszotta-e Martina és az MA, elvégre hiperprofi fény-hang orgiájuk bő fél óránál tovább nem bír lekötni (habár a This Is Horror vagy a klasszikus Risingson tényleg vérfagyasztó), s már előbb hazaindulunk, hogy elérjük az utolsó partibuszt.
A méltó finálét addigra már amúgy is megkaptuk Goldfrapptól: itt a tökéletes s egyben találó színpadkép, a zenei stílushoz szerényen illeszkedő fémszínű űrdiszkós dressz, no és Alison - a mesterséges szélben folyton lobogó - műtoll ruhája már magában is megalapozza a produkciót. Az énekesnő mozgáskultúrája, sic itur ad astra jellegű, néha már majdnem az obskúrus Fradi-köszöntést idéző kézmozdulatai fontos elemei a tökéletesre stilizált önironikus egoparádénak. Ehhez jön még az új album pofátlan, gátlástalan elektropopja, néha kifejezetten gyomorforgató szintiriffekkel, direkt idézettel például a Van Halen Jumpjából! A végén azután jön a slágerparádé, az öt-hét évvel ezelőtti, kifinomultan durva glam-elektro-boogie korszak emlékei: Train, Ride A White Horse, Ooh La La és Strict Machine egymás után, s a díva máris szabályosan lekaszabolt mindenkit. Aki túlélte (egyelőre, legalábbis ezen a helyszínen, többnyire igen), jövőre visszajöhet.
Gräfenhainichen, július 16-18.
