szerda
augusztus 11.
A Sziget tulajdonképpeni nyitónapjának legérdekesebb fellépője a kanadai születésű, de már régóta Berlinben tanyázó Peaches. Az egykor (lassan 44 éve) Merrill Beth Niskerként anyakönyvezett előadó előbb egy részben héber tannyelvű zsidó iskolában készül az életre, zenei karrierje pedig a Mermaid Café nevű folktrióban kezdődik, majd első, még polgári nevén jegyzett szólóalbumának megjelenése után közös zenekart alapít az utóbb Chilly Gonzalez néven elhíresült Jason Beckkel és Mockyval - e találóan Shitnek nevezett, furcsa, zajos, szexuálisan túlfűtött hangulatú zenét játszó csapatban vette fel a Peaches művésznevet (egy Nina Simone-szám hatására). Innen már csak egy ugrás volt Berlin, ahol elkészíti első, Teaches Of Peaches című albumát (2000-ben), s legott belőle lesz a lassan tetőző elektroclashhullám másik csalogánya (mondjuk Miss Kittin mellett). Későbbi lemezei (Fatherfucker, Impeach My Bush), színpadi fellépései, dalainak hangulata és stílusa, a gendertémákkal való szabad játszadozás csak megerősítette helyét e sajátos show-bizniszben, s az is világos lett, hogy holmi zenei trendváltások sem veszélyeztetik karrierjét. Ezt bizonyítja tavalyi lemeze is: a részben Gonzalez által is írt, többek között a Soulwax, a Digitalism és a Simian Mobile Disco zenei segedelmével elkészült album tökéletesen folytatja a haladó peachesi hagyományokat. Hol diszkrétebb (majdnem elektropopos), hol örvénylő, lüktető, nuelektrós alapok, felettük a művésznő hol szinte hagyományos, "nőies", folkos, hol rikoltozó, punkos éneke, hol meg a hiphopból kölcsönzött énekbeszéde - amiként kedvenc témáitól (szex, nemi szerepek feszegetése) sem bírt elszakadni. Peaches és most már hagyományos kísérőzenekara (Sweet Machine) különleges, kifejezetten erre az alkalomra varrt fellépődresszben adja elő magas színvonalú elektrókabaréját - ki ne hagyják! (A38-Wan2 Színpad, 21.50)
A Party Arénában ugyanezen a napon (19.30-kor) lép a kütyük mögé dj Shadow: az ember, akinek a kora kilencvenes években még a megboldogult Mo'Wax kiadónál megjelent maxijaira használta a zenei szaksajtó egyik kiérdemesült tagja a triphop kifejezést. Mindez ne tévesszen meg senkit: Shadow-t mindig is a legszélesebb értelemben vett zenei kísérletezés hajtotta: miután nemrég a Melt! fesztiválon volt szerencsénk megfigyelni, tanúsíthatjuk: ezúttal sem a könnyebb utat választja. Számtalan maxi, másokkal közös produkciók mellett eddig három albumot adott ki - közöttük persze az elsőt, az Endtroducing nevű kortalan alapvetést, az absztrakt hiphopnak nevezett műfaj zéró kilométerkövét. Jövőre már érkezik az új lemez, amelyről azért, főként live actjei során, cseppenként adagolva le lehet fülelni számos szerzeményt. Habár Shadow rendelkezik a földkerekség egyik legbődületesebb lemezgyűjteményével (60 ezer darab, melyeket főleg különböző Los Angeles-i raktárakban tárol), élőben elég neki két AKAI MPC60 meg egy Korg Triton, s keze alatt máris valószínűtlen hangok és különleges zenestruktúrák születnek meg - minden harmóniatöredék egy újabb instabil egyensúlyi ponton születik és lendül tovább valahova másfelé. A hiphop valahol mélyen még fellelhető e produkcióban, de új zenéi már valami más, sokkal kísérletibb dimenziókban mozognak. S ha szabad éjszakára is programot ajánlanunk: a Meduza sátorban (00.00-tól 03.00-ig) a volt Bad Company-s dBridge, az Instra:mental duó és a hozzájuk csatlakozó SP:MC nevű (szájjal) alkotóművész mutatja meg, mi van ma a dubstep színtéren, s leginkább annak határain túllendülve - miután az új zenék sikeresen asszimilálják magukba a nyolcvanas, kilencvenes évek legszebb hagyományait az ambienttől a krauton át az elektrofunkig.
csütörtök
augusztus 12.
Másnap a Party Arénában (19.30-kor) tiszteletét teszi a Simian Mobile Disco nevű brit elektróduó. Az SMD a reklámdalként reciklált La Breeze meg az újra- és újraremixált Never Be Alone által ismert Simian elektrorock-formáció romjain alakult meg még valamikor 2002 körül - a ritmusszekciót alkotó két James, Shaw és Ford vitte tovább az ipart. Útjukat jó pár sikeres, az SMD sajátos szája íze szerint öszszerakott elektro/tech-house maxi (pl. az abszolút sláger Hustler), egy részben a korábbi sikereket összegyűjtő album (Attack Decay Sustain Release) meg szekérderéknyi remix kísérte - ráadásul James Ford korunk egyik legkeresettebb producere, többek között az Arctic Monkeys, a Klaxons és a Last Shadow Puppets köszönheti neki zenei karrierjének egy-egy újabb mérföldkövét. Tavalyi, Temporary Pleasure című alapvetésük furcsa ízléssel keveri a vendégvokálos elektropopslágereket és az érdekesebb elektro/house diszkószámokat - már a közreműködők listája is elképesztő: Gruff Rhys (Super Furry Animals), Beth Ditto (Gossip), Chris Keating (Yeasayer), Jamie Lidell, Alexis Taylor (Hot Chip). Idén jön a sokkal technósabbnak szánt harmadik album (Delicatessen & Delicacies) - egyáltalán nem csodálnánk, ha Ford és Shaw a "kötelező" slágereken felül éppen erről szemezgetne élő fellépésén. Ugyanezen a helyszínen (00.30-kor) két, egyaránt németországi illetőségű elektróisten, Boyz Noize és Erol Alkan játszik - közülük egyértelműen Alex Ridha (BN) a termékenyebb típus: eddig publikált maxijainak és remixeinek listáját csak négy-öt monitoron lehet egyben látni - a sok álnéven és formációban alkotó (hogy csak a Mustapha 3000-et említsük) Alkan takarékosabb a megjelenések tekintetében, de a dj-pult mögött állat. Kettejüktől bízvást várhatjuk, hogy komoly kóstolót kapjunk korunk elektroid, új diszkós s általában furán botoló, basszustól orrnehéz tánczenéiből.
Ugyanaznap délután a Foreign Beggars (A38-Wan2 Színpad, 17.00) nevű brit hiphop/grime kollektíva lép a színpadra. Néhány hónapja Budapesten, az A38 hajón adott koncertjük alapján eszméletlen tombolásra van kilátás még a korai időpont ellenére is. Már a tagok hülye nevei is sokat sejtetnek: Orifice Vulgatron, Metropolis, DagNabbit és DJ Nonames - kiegészülve még alkalmilag változó beatboxerekkel és más szájzenészekkel. A produkció mindenekelőtt az elképesztően változatos, de azért idővel a rendezettség látszatát keltő zenei alapokon nyugszik: Dj Noname simán rak egymás után breakcore-, grime/dubstep, drum & bass és igen, metálmuzsikákat és töredékeket (beloopolt Megadeth-gitárriffekre még senki mást nem hallottam rappelni), s néha beteg, kicsavart hiphop-ütemeket, amire az MC-k elképesztő, sodró erejű vokális produkcióval, ugató beszéddel reagálnak. Ki nem ugrál... - a többit nyilván tudják, és egyébként is ugrálni fognak, mert máshogy ezt nem lehet kibírni.
Kora este a Nagyszínpadon (19.45-kor), a PiL után és (haha) a Faithless előtt az új életre kelt legendák, azaz a The Specials tagjai teszik tiszteletüket Budapesten. A hetvenes évek végén alakult héttagú formáció alapvető szerepet játszott abban, hogy a hatvanas évek jamaicai ska/rocksteady zenéje kicsit modernizált, áramvonalasított formában beépüljön a nemzetközi zenei köznyelvbe. Az első nagy sikerű albumát (Elvis Costello irányításával) 1979-ben kiadó, majd még egy album s vagy hét top 10-es kislemez (közöttük a hattyúdalnak számító, de máig is szinte mindenki által ismert Ghost Town) után jól feloszlottak; a zenekar magja (benne Terry Hall és Neville Staples énekes és Lynval Golding gitáros) Fun Boy 3 néven zenélt tovább még egy ideig. Jerry Damners, a billentyűs-dalszerző zenekarvezető mellesleg saját kiadót is működtetett (2-Tone), amely az egész brit skarevival névadójává (ezt a stílust 2-tone skának hívják azóta is) és egyben megbízható istállójává vált. A tagok nem részletezendő köztes életútja néhány éve holmi évfordulós okokból összeért: 2009-től újból együtt turnéznak, már persze a sértődött, s a többieket vádoló Damners nélkül. Mindez ne vegye el kedvünket, s ugráljunk önfeledten (a felhúzott térdes, hózentrágeres megoldást azért biztonsági okokból nem ajánlanánk) a régi 2-Tone-slágerekre, mintha mi sem történt volna. Éjféltől a Meduzában pedig az üstökösszerűen feltűnt, elképesztően szép remixeket gyártó belga Aeroplane duó jelentkezik egy nyilván végtelenül igényes spacediszkófinom house-szettel: csak ínyenceknek! Az olasz származású kettős könnyű kézzel ereszti össze a finoman csilingelő gitárokat a nemesen egyszerű diszkóalapokkal és a szemtelenül retró szintiszőnyegekkel [dot] [at] napi:vasárnap
augusztus 15.
Az első két napon annyit táncoltunk, hogy a mi szempontunkból halovány pénteket és szombatot átugorva rögtön vasárnap estére ugrott az óra mutatója: az A38-Wan2 Színpadon (21.50-től) ott lesz a brooklyni Yeasayer - a trióként alakult, élőben akár több embert is felvonultató társulat zenéiben remekül ötvözi a popzene borultabb vonulatait, a hol kísérletezőbb (matekos vagy "poszt-"), hol közérthetőbb rockot és a jól megválasztott tánczenei alapokat vagy inkább törzsi ritmusokat. Első (2007-es), All Our Cymbals című és idei, Odd Blood lemezük is része az ajánlott tananyagnak: a sokszor ünnepelt (és néha kritizált) zenekar ugyan néha-néha tán kicsit (elektro)poposabb modorban, de továbbra is izgalmas zenéket csinál - nehéz őket elunni. Chris Keating, az SMD kapcsán már emlegetett vokalista énekhangja egészen egyedi és eltéveszthetetlen, színpadi produkciójuk minden esetben külön élmény - meglátogatása kötelezően ajánlott. Utánuk rögvest Switch és Diplo, a két szuper dj/producer alkalminak indult duója a Major Lazer (A38-Wan2 Színpad, 23.30) vág a sorok közé: a brit-amerikai összefogás jegyében összehozott pszeudojamaicai duó tavaly kiadott Guns Don't Kill People - Lazers Do! lemeze alapvetően átalakította, hogyan is kell a dancehall/ragga/grime típusú zenékre néznünk. Az alapvetően jamaicai előadókkal (meg Santigolddal, Mapeivel) rögzített albumon, majd a rá következő maxikon (ahol többek között La Roux-t remixelték vagy M.I.A.-t énekeltették meg) elsöprő erővel működött a recept: napjaink különböző áramvonalas nemzetközi tánczenei dilijeinek (a fidget house-tól a baile funkon át a kuduróig) ütköztetése az ezeket is inspiráló jamaicai mulatós műfajokkal. Egy biztos: fenomenális táncorgiával búcsúztathatjuk az idei Szigetet, ha velük bulizunk.
