Elő a dobozból - Public Image Ltd.

  • - minek -
  • 2010. augusztus 5.

Zene

A Sex Pistols romjain született zenei próbálkozások közül kétségtelenül a Public Image Ltd. volt a legérdekesebb - nem véletlenül: elvégre a Pistols-tagok közül talán éppen John Lydon (a Pistolsban: Johnny Rotten) énekesnek volt a legnagyobb érzéke a zenei újdonságokhoz, s ahhoz, hogyan aknázza ki céljai érdekében más tehetséges zenészek képességeit és ötleteit. Igazából nem is sokat pazarolta az idejét: még 1978 elején (amikor éppen nagyban perelte egykori menedzserüket, Malcolm McLarent) sikerült egy később sikeresnek bizonyuló zenekart toboroznia. Persze mindez másként is alakulhatott volna: Richard Branson, a Virgin-birodalom ura eredetileg a Devóba szerette volna beprotezsálni Lydont, ám ehhez az amerikai kollégáknak nem fűlött a foguk (alkalmasint mindkét fél nagy-nagy szerencséjére). Ehelyett összefogott egykori osztálytársával, az ekkor már Jah Wobble néven működő basszusgitárossal, majd beszállt melléjük Keith Levene is, aki 1976-ban még a körmeit próbálgató Clash gitárosa volt. Dobosukat, a kanadai Jim Walkert egy Melody Makerben elhelyezett hirdetés nyomán találták meg. A nevet Lydon hozta (a The Public Image egy Muriel Spark-regény címe), s a szorgalmas próbák idején hangzatos sajtónyilatkozatokkal próbálta fenntartani a közönség figyelmét (teljes sikerrel). Széles körben terjesztette ama meggyőződését, hogy míg a Pistols a lázadó, addig a PiL inkább a kreatív énjét testesíti meg, egy rádióinterjújában pedig felsorolta azokat az inkább kísérletező előadókat, akik inspirációt jelentenek számára: Can, Third Ear Band, Peter Hammill, Augustus Pablo, Peter Tosh. S láss csodát, nem lehet nem észrevenni (pláne utólag meghallgatva), hogy a PiL oltotta először egymásba máig ható sikerrel a kraut(rock)ból és a dub/reggae-ből vett zenei hatásokat.

A Sex Pistols romjain született zenei próbálkozások közül kétségtelenül a Public Image Ltd. volt a legérdekesebb - nem véletlenül: elvégre a Pistols-tagok közül talán éppen John Lydon (a Pistolsban: Johnny Rotten) énekesnek volt a legnagyobb érzéke a zenei újdonságokhoz, s ahhoz, hogyan aknázza ki céljai érdekében más tehetséges zenészek képességeit és ötleteit. Igazából nem is sokat pazarolta az idejét: még 1978 elején (amikor éppen nagyban perelte egykori menedzserüket, Malcolm McLarent) sikerült egy később sikeresnek bizonyuló zenekart toboroznia. Persze mindez másként is alakulhatott volna: Richard Branson, a Virgin-birodalom ura eredetileg a Devóba szerette volna beprotezsálni Lydont, ám ehhez az amerikai kollégáknak nem fűlött a foguk (alkalmasint mindkét fél nagy-nagy szerencséjére). Ehelyett összefogott egykori osztálytársával, az ekkor már Jah Wobble néven működő basszusgitárossal, majd beszállt melléjük Keith Levene is, aki 1976-ban még a körmeit próbálgató Clash gitárosa volt. Dobosukat, a kanadai Jim Walkert egy Melody Makerben elhelyezett hirdetés nyomán találták meg. A nevet Lydon hozta (a The Public Image egy Muriel Spark-regény címe), s a szorgalmas próbák idején hangzatos sajtónyilatkozatokkal próbálta fenntartani a közönség figyelmét (teljes sikerrel). Széles körben terjesztette ama meggyőződését, hogy míg a Pistols a lázadó, addig a PiL inkább a kreatív énjét testesíti meg, egy rádióinterjújában pedig felsorolta azokat az inkább kísérletező előadókat, akik inspirációt jelentenek számára: Can, Third Ear Band, Peter Hammill, Augustus Pablo, Peter Tosh. S láss csodát, nem lehet nem észrevenni (pláne utólag meghallgatva), hogy a PiL oltotta először egymásba máig ható sikerrel a kraut(rock)ból és a dub/reggae-ből vett zenei hatásokat.

Erre már első lemezük, a zavaros körülmények között készült First Issue (1978) is bizonyíték - jellemző, hogy a lemezfelvételre szánt pénzt már jóval azelőtt elköltötték, hogy sikerült volna felvenni az albumot, ráadásul Jah Wobble még öszsze is verte az egyik stúdióasszisztenst. Az elkészült lemez nem csupán a posztpunkkorszak egyik alaplemeze, de máig hatoló érvénynyel újította meg mindazt, amit a (rock)zenéről gondolni lehet. A hangzást nagymértékben alakította a Jah Wobble keze alatt formálódó, rendkívüli mélységeket megelevenítő basszushang. Játéka sokat merített a jamaicai dub/reggae zenészek stílusából, s az eredmény egy olyan basszusgroove lett, amelyet ma is sokan szeretnének utánozni, de legalábbis kimintázni. A Keith Levene által egy Veleno alumínium hangszerből előcsalogatott, kifejezetten éles gitárhangzás (melyet szintén többen is nyúltak, például The Edge), valamint Walker mániákus dobpüfölése remekül egészítette ki mindezt, Lydon pedig kialakított egy igen sajátos, kántáló tónusban elővezetett énekbeszéd-technikát, amelynek döntő eleme a látszólag szabad asszociációs logikán alapuló, de valójában nagyon is tudatos szövegfűzés. A lemez akkoriban igen vegyes visszhangot váltott ki. Ez nem rockzene! - harsogta számos kritikus, s szavukra rákontráz számos mai ítész is, de már pozitív éllel: az NME egyik szerzője két évvel ezelőtt, egy retrospektív gyűjteményes PiL-kiadás alkalmából mint az első posztrockzenekart ünnepelte őket.

Az eredetileg szürke fém filmesdobozban kiadott Metal Box (1979) még elődjét is felülmúlta mind hatását, mind az utókor (s részben a nyitottabb fülű kortársak) megbecsülését tekintve. A recept gyakorlatilag adott: hipnotikus dub-basszus, idegesítően, mégis érdekesen csúszkáló gitárhang és Lydon tudatfolyamnak álcázott recitatív, dünnyögésből néha sivításba csúszó "énekhangja" - hozzá még számos remek, bár nem éppen könnyű szerzemény (igaz, manapság, túl már annyiféle, részben általuk inspirált zenén, azért egyik sem kemény falat).

Lydon az évek során szép lassan mindenkit elvert maga mellől. A Metal Boxot már Walker nélkül vették fel - ekkortájt bukkant fel először a PiLben a későbbi Killing Joke-, Ministry-, NIN-, Revolting Cocks-, Pigface-tagként elhíresült Martin Atkins, aki megszakításokkal egészen 1985-ig szolgálta ki a rőt hajú zenekarvezető szeszélyeit. A zenekar első, 1980-as koncertlemeze (Paris au Printemps) bizonyult az azóta remek (bár korántsem töretlen) zenei karriert befutó Jah Wobble hattyúdalának. ' leginkább a zenekaron belüli kommunikáció teljes hiányára hivatkozva hagyta faképnél a többieket - nosza, a következő, szintúgy jófajta lemezt (Flowers Of Romance 1981) már basszusgitár nélkül vették fel, sőt klasszikus gitárhang se sok maradt rajta, elvégre Levene ekkor már inkább a szintit nyüstölte. A szintetizátor, dob, manipulált-beloopolt hangszalag, egzaltált Lydon-hang koktél mégis remekül működött, s joggal helyezhető két elődje mellé a polcra. Kár, hogy ezt követően megint csak bomlásnak indult a zenekar: Levene és Atkins mind kevésbé bírták egymást, majd az előbbi faképnél is hagyta a többieket. A PiL nyolcvanas évek közepén-végén készült lemezei hol jobb, hol rosszabb szintű önismétlések, néha azért feljavítva érdekes zenei kollaborációkkal és Lydon sajátos ötleteivel. Érdekes módon ezek között találjuk azt a néhány albumot (például az 1986-os Album címűt), melyek a maguk idejében megkapták azt a kritikai és közönségsikert, melyet a korai PiL-felvételek megérdemeltek volna. A nagy sürgés-forgás is alábbhagyott: Lydon az ex-Siouxie and The Banshees és Magazine-gitáros John McGeoch és a basszer Allan Dias társaságában nyomta le a zenekar utolsó hat évét, ami a maga nemében sajátos rekord.

Amíg élvezetet talált a zenekari munkában, addig Johnnynk életben tartotta a PiL-t, amikor pedig 1992-ben elege lett belőle, szélnek eresztette a többieket, és becsukta a boltot. Tavaly azután két régi zenésztársával és egy új arccal összefogva megint belehúzott a PiL-projektbe. Még az sem lehetetlen, hogy lemez is lesz belőle - de az életmű egészére fókuszáló koncert biztosan, alighanem már itt a Szigeten is.

Nagyszínpad, augusztus 12., 18.00

Neked ajánljuk