Koncert - Nyílt titok - The Whitest Boy Alive az A38-on

  • - minek -
  • 2010. július 1.

Zene

Erlend Oye - amúgy a világnak oly sok muzsikus lelkű zsenit adó norvégiai Bergen szülötte - eddig számos zenekarában bizonyította, hogy alapvetően megnyerő, a közönség figyelmét és érdeklődését lekötni képes, visszafogott, mégis hatásos eszközökkel operáló, a szó jó értelmében szórakoztató művész és egyben egyszemélyes intézmény.

Erlend Oye - amúgy a világnak oly sok muzsikus lelkű zsenit adó norvégiai Bergen szülötte - eddig számos zenekarában bizonyította, hogy alapvetően megnyerő, a közönség figyelmét és érdeklődését lekötni képes, visszafogott, mégis hatásos eszközökkel operáló, a szó jó értelmében szórakoztató művész és egyben egyszemélyes intézmény. A szorgalma pedig lenyűgöző: miközben éppen véget ért egyik bandája, a Whitest Boy Alive koncertturnéja (a záróest pont nekünk jutott!), nyáron már a reaktivált Kings Of Convenience akusztikus folk duóval nyűgözi le a fesztiválok kiéhezett közönségét. Az A38 publikuma (jó kétharmad ház) egy érezhetően jól begyakorolt, minden elemében kipróbált, rendesen összeérett produkciót kapott - úgy adott sokat az este, hogy különösebb katarzissal nem igazán szolgált: aki ismeri Oye-t és társait, erre nem is számíthatott. A WBA titka éppen egykori metamorfózisukból fejthető meg: az eredetileg Oye elektronikus tánczenei kísérleteit szolgáló formáció (jellemző, hogy első maxijukat még a jórészt francia elektróban utazó Kitsuné jelentette meg) apróbb tagcserék kíséretében szép csendben átalakult egy majdhogynem hagyományos hangszerelésű és megszólalású kvartetté. Gitár, dob, basszus, ősszinti/Rhodes-orgona a felállás - de a mentalitás cseppet sem változott. Szinte minden dalukban ott a technoid tánczenék lüktetése; telivér house-t hallunk, de ezúttal kissé más eszközökkel. S a sikert nem csupán az előadásmód csendes szexepilje vagy Oye - hol melankolikusan visszafogott, hol kicsattanóan energikus - előadói lénye garantálja, hanem az a dalcsokor, amit az utóbbi két évben sikerült megszülni, majd két remek albumba (Dreams, 2006; Rules, 2009) csomagolva a zenerajongók elé tárni.

Ha valakit pusztán a lemezek meghallgatása nem győzött volna meg (amit azért kötve hiszünk), annak legalább az élő produkció közben ki kell, hogy derüljön: a Golden Cage, a Keep A Secret, az Intentions, a Fireworks, a Timebomb vagy éppen a Rockers Hi-Fit megidéző/recikláló Courage mekkora dal. Pedig látszólag semmi különös: kis indie/funk gitárzene diszkoid ritmusalapokkal, hozzá az Oye-re oly jellemző szubverzív dalszerkesztés, szinte lelket simogató dallamokba csomagolt piciny szomorúság. Ám mindezt jó érzékkel rakták össze, és gondosan megkomponált, jóízű muzsikálás keretében adják át nekünk: szív küldi szívnek alapon, s a publikum előbb hálás ringatózással, majd egyre határozottabb táncmozdulatokkal reagál minderre. Azért van érzékük a bohóckodáshoz is: Daniel Nentwig szintis, ha úgy tartja kedve, felkapja termetes analóg hangszermatuzsálemét, a hóna alá csapja és úgy prüntyögteti tovább. A takarékos terjedelmű koncerthez persze hozzátartozik a megérdemelt ráadás is: a maxin is megjelent Morgan Geist-feldolgozás (24K) mellett immár sztenderd zárószámként hangzik fel Robin S. Show Me Love-ja - lám, lám, így lesz egy hatásvadász trash/diszkó/house slágerből a megtört szívek himnusza.

A38 hajó, június 22.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.