Erlend Oye - amúgy a világnak oly sok muzsikus lelkű zsenit adó norvégiai Bergen szülötte - eddig számos zenekarában bizonyította, hogy alapvetően megnyerő, a közönség figyelmét és érdeklődését lekötni képes, visszafogott, mégis hatásos eszközökkel operáló, a szó jó értelmében szórakoztató művész és egyben egyszemélyes intézmény. A szorgalma pedig lenyűgöző: miközben éppen véget ért egyik bandája, a Whitest Boy Alive koncertturnéja (a záróest pont nekünk jutott!), nyáron már a reaktivált Kings Of Convenience akusztikus folk duóval nyűgözi le a fesztiválok kiéhezett közönségét. Az A38 publikuma (jó kétharmad ház) egy érezhetően jól begyakorolt, minden elemében kipróbált, rendesen összeérett produkciót kapott - úgy adott sokat az este, hogy különösebb katarzissal nem igazán szolgált: aki ismeri Oye-t és társait, erre nem is számíthatott. A WBA titka éppen egykori metamorfózisukból fejthető meg: az eredetileg Oye elektronikus tánczenei kísérleteit szolgáló formáció (jellemző, hogy első maxijukat még a jórészt francia elektróban utazó Kitsuné jelentette meg) apróbb tagcserék kíséretében szép csendben átalakult egy majdhogynem hagyományos hangszerelésű és megszólalású kvartetté. Gitár, dob, basszus, ősszinti/Rhodes-orgona a felállás - de a mentalitás cseppet sem változott. Szinte minden dalukban ott a technoid tánczenék lüktetése; telivér house-t hallunk, de ezúttal kissé más eszközökkel. S a sikert nem csupán az előadásmód csendes szexepilje vagy Oye - hol melankolikusan visszafogott, hol kicsattanóan energikus - előadói lénye garantálja, hanem az a dalcsokor, amit az utóbbi két évben sikerült megszülni, majd két remek albumba (Dreams, 2006; Rules, 2009) csomagolva a zenerajongók elé tárni.
Ha valakit pusztán a lemezek meghallgatása nem győzött volna meg (amit azért kötve hiszünk), annak legalább az élő produkció közben ki kell, hogy derüljön: a Golden Cage, a Keep A Secret, az Intentions, a Fireworks, a Timebomb vagy éppen a Rockers Hi-Fit megidéző/recikláló Courage mekkora dal. Pedig látszólag semmi különös: kis indie/funk gitárzene diszkoid ritmusalapokkal, hozzá az Oye-re oly jellemző szubverzív dalszerkesztés, szinte lelket simogató dallamokba csomagolt piciny szomorúság. Ám mindezt jó érzékkel rakták össze, és gondosan megkomponált, jóízű muzsikálás keretében adják át nekünk: szív küldi szívnek alapon, s a publikum előbb hálás ringatózással, majd egyre határozottabb táncmozdulatokkal reagál minderre. Azért van érzékük a bohóckodáshoz is: Daniel Nentwig szintis, ha úgy tartja kedve, felkapja termetes analóg hangszermatuzsálemét, a hóna alá csapja és úgy prüntyögteti tovább. A takarékos terjedelmű koncerthez persze hozzátartozik a megérdemelt ráadás is: a maxin is megjelent Morgan Geist-feldolgozás (24K) mellett immár sztenderd zárószámként hangzik fel Robin S. Show Me Love-ja - lám, lám, így lesz egy hatásvadász trash/diszkó/house slágerből a megtört szívek himnusza.
A38 hajó, június 22.
