A brooklyni, jelenleg éppen kvintettként üzemelõ Yeasayer kétszer már bizonyította, hogy tud jó és izgalmas lemezeket csinálni. Most azt is megmutatta, hogy baromi jól szólal meg a színpadon - minden értelemben. Nem egyszerûen arról van szó, hogy profi minõségben, ha úgy tetszik, szabályos audioélményt nyújtva hallható a zenéjük (bár ez a Szigeten igen jó eredmény - igaz, ebbõl a szempontból az A38-Wan2 Színpad amúgy is üdítõ kivétel volt). Az egyszerre több hangszert is kezelõ kismesterek úgy passzítják össze a szintikbõl, ütõsökbõl, gitárokból kicsiholt hangokat, hogy nagyjából minden a helyére, egy gondosan felkent kontúrokkal ellátott panorámába kerül. A zenehallgató számára - az elsõ benyomás alapján - mindez megbonthatatlan egésznek látszik, s csak ezt követõen kezdi analizálni, számokra bontani a produkciót. Ennek nyomán persze már szétválnak az elsõ album (All Hour Cymbals) hol folkosan borult, hol meg jól eltalált afroütemeken lépdelõ dalai, meg a második (Odd Blood), sokszor a nyolcvanas éveket (sõt néha szinte már a Scissor Sisterst) idézõ "popzenéje". Csak éppen ahogy egymást ellenpontozzák a különbözõ periódusokból való számok, s majdnem meditatív darabot követ egy-egy ugrálós téma, gyorsan kiderül, hogy a két nyersanyag kellõképpen meghangszerelve összeér és egységes koncertanyagot alkot.
Chris Keating szintis, Anand Wilder gitáros és Ira Wolf Tuton basszer/szintis nemcsak a hangszeres, de az énektémákat is jól osztja el egymás között, s nem csupán lejátsszák, hanem le is mozogják a repertoárt - pont annyira, hogy kellõen elevennek tûnjön a színpadkép. A Yeasayer nem éppen slágergyárosként ismert, de a zárószámként eljátszott (a legendás bokszoló, Joe Louis élettörténete által ihletett) Ambling Alp a maga módján már az - legalábbis velük énekli a lassan félházas publikum. Nem kell nagy merészség hozzá: ha legközelebb jönnének, már jóval többen választanák õket.
A38-Wan2 Színpad, augusztus 15.
*****
