sziget - YEASAYER

  • - minek -
  • 2010. augusztus 26.

Zene

A brooklyni, jelenleg éppen kvintettként üzemelő Yeasayer kétszer már bizonyította, hogy tud jó és izgalmas lemezeket csinálni. Most azt is megmutatta, hogy baromi jól szólal meg a színpadon - minden értelemben.
A brooklyni, jelenleg éppen kvintettként üzemelõ Yeasayer kétszer már bizonyította, hogy tud jó és izgalmas lemezeket csinálni. Most azt is megmutatta, hogy baromi jól szólal meg a színpadon - minden értelemben. Nem egyszerûen arról van szó, hogy profi minõségben, ha úgy tetszik, szabályos audioélményt nyújtva hallható a zenéjük (bár ez a Szigeten igen jó eredmény - igaz, ebbõl a szempontból az A38-Wan2 Színpad amúgy is üdítõ kivétel volt). Az egyszerre több hangszert is kezelõ kismesterek úgy passzítják össze a szintikbõl, ütõsökbõl, gitárokból kicsiholt hangokat, hogy nagyjából minden a helyére, egy gondosan felkent kontúrokkal ellátott panorámába kerül. A zenehallgató számára - az elsõ benyomás alapján - mindez megbonthatatlan egésznek látszik, s csak ezt követõen kezdi analizálni, számokra bontani a produkciót. Ennek nyomán persze már szétválnak az elsõ album (All Hour Cymbals) hol folkosan borult, hol meg jól eltalált afroütemeken lépdelõ dalai, meg a második (Odd Blood), sokszor a nyolcvanas éveket (sõt néha szinte már a Scissor Sisterst) idézõ "popzenéje". Csak éppen ahogy egymást ellenpontozzák a különbözõ periódusokból való számok, s majdnem meditatív darabot követ egy-egy ugrálós téma, gyorsan kiderül, hogy a két nyersanyag kellõképpen meghangszerelve összeér és egységes koncertanyagot alkot.

Chris Keating szintis, Anand Wilder gitáros és Ira Wolf Tuton basszer/szintis nemcsak a hangszeres, de az énektémákat is jól osztja el egymás között, s nem csupán lejátsszák, hanem le is mozogják a repertoárt - pont annyira, hogy kellõen elevennek tûnjön a színpadkép. A Yeasayer nem éppen slágergyárosként ismert, de a zárószámként eljátszott (a legendás bokszoló, Joe Louis élettörténete által ihletett) Ambling Alp a maga módján már az - legalábbis velük énekli a lassan félházas publikum. Nem kell nagy merészség hozzá: ha legközelebb jönnének, már jóval többen választanák õket.

A38-Wan2 Színpad, augusztus 15.

*****

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.