- minek -

Bobby Gillespie-re és csapatára vagy húsz éve vár a magyar rajongók meglehet, kicsiny, ám annál elszántabb csapata - körülbelül akkortól lehetett elcsípni az ős-Scream egy-egy koncertfelvételét: a főszerepben persze Gillespie-vel, aki csak a mikrofonállvány segítségével tudott állva maradni (az interjúkban pedig - akkor még - kerek perec letagadta, hogy bármivel is ütné magát). Azután jött a Loaded óriási sikere, a 91-es legendás Screamadelica, a sztori további része pedig jól ismert. A PS mostanáig termeli az albumokat: a Beautiful Future című tavalyi például egészen szórakoztatóra sikeredett, és remek ürügyet teremtett egy újabb turnéhoz.

A bombaerős pályakezdés után "eltévedő", egy időre el is tűnő, majd diszkrét comebacket produkáló Tricky produkcióját (a jelentős várakozás mellett) hajlamos a szerző némi oktalan gyanakvással fogadni - de mennyire téved! A felütés mondhatni emblematikus: a Eurythmics Sweet Dreamsének emlékezetes szintiriffjei szólnak végtelenítve (diszkrét utalásként a 2001-es Blowback album egyik dalára: a You Don't Wanna ugyanis éppen erre épül), majd érkezik a Puppy Toy, a Knowle West Boy album nyitószáma. Hamar kiderül, hogy az új lemezanyag - gondoljunk bármit is felőle otthoni, magányos zenehallgatás közben - a színpadon "megszólal", s hogy így történik, azért jelentős részben Tricky hihetetlenül intenzív színpadi jelenléte a felelős.

Való igaz, úgy tűnhet, hogy a programfelelősök nem az idei Szigetet szánták az elektronikus tánczenék (és a rokon műfajok) reprezentatív fesztiváljának (arra, ugye, ott a Balaton Sound), de azért akad érdekesség, látni- és hallanivaló idén is - becsüljük meg inkább azt, ami jutott.

Két év telt el az Overcome megjelenése óta, s nem hiába: az új RC-album, ha lehet, még érettebb, hatásosabb és kiforrottabb, mint elődje volt. Pedig látszólag nem sok változás történt a csapatban - ugyanúgy Kalotás Csaba és Vranik Krisztián a két kulcsember: felváltva írják meg a dalok nagyját, amelyek azután az alkotótársak segedelmével nyerik el végleges formájukat.

Tizenkettedszer rendezték meg idén Európa egyik legrangosabb és legerősebb könnyűzenei fesztiválját. Bár az eső nem kímélte a résztvevőket, ez cseppet sem vont le az esemény élvezeti értékéből.

A zenekar saját fejlesztésű szabadalma eddig jól működött: rendre elővenni egy csokornyit a hetvenes/nyolcvanas évek (legfeljebb zenei értelemben) "áldott emlékezetű" fordulójának punk/posztpunk/new wave/ elektropop kincseiből, és alapos bossás-dzsesszes-folkos génkezelésben részesíteni őket. E programra így, papíron legfeljebb egy-két albumot jósolnánk - csodák csodája, ők már a harmadiknál tartanak, s ehhez azért kellett némi áramvonalasítás is.

Sikeresen eltelt az idei zamárdi zenei fesztivál is: a zömmel (bár nem kizárólag) az elektronikus tánczenék rajongóit megcélzó rendezvényben aligha csalódtak az élménytől látni valón (s napról napra egyre jobban) megittasult látogatók. Reméljük, hogy a szervezők, valamint Zamárdi és környékének lakói sem jártak rosszul (legalábbis erre utal a minapi sajtóhír, mely szerint a házigazda jogán járó bevételekből rendezi Zamárdi a tőle elszakadt Szántóddal szembeni tartozásait...). A fellépők között már viszonylag több volt a morgás, amit nem kis részben a hangerőlimit váltott ki: akadt olyan vendégművész (konkrétan a méltán népszerű osztrák Parov Stelar), aki addig nem is volt hajlandó színpadra lépni, amíg vissza nem kapta kedves basszusait.

A vissza-visszatérő Depeche Mode-koncertek fővárosunk zenei életének üde színfoltjai - mondhatnánk, ha feltétlenül füllenteni szeretnénk, habár kár lenne lebecsülni mindazt, ami sok tízezer ember számára jelent felhőtlen szórakozást. Tulajdonképpen a világ egyik legnagyobb rejtélye, kik és miért járnak nálunk a meglehetősen frekventáltan előforduló DM-szeánszokra - ha valaha igaz is volt, hogy jórészt talpig svarcba öltözött, brikettfrizurás fazonok töltötték meg a lelátókat, mára ebből csak a merő, mindenhol fellelhető eklektika maradt.

Skót gitárpoptól a piromán norvégok diszkójáig és tovább - ellenállhatatlan ajánlatok a fesztivál tánczenei kínálatából.

Az egzotikus (művész)nevű, londoni illetőségű zenebolond meglehetősen változatos életpályát járt be: volt újságíró, dolgozott a City Rockers kiadónál, majd megcsinálta a sajátját, a Crosstown Rebelst, amely máig is az egyik legjobb, minőségi house-t előállító cég. Viszonylag "későn" (huszonévesen) kezdett lemezt pakolni, ennek dacára hamarosan a klubvilág egyik legkeresettebb, legtöbbre értékelt dj-jévé avanzsált.

Erlend Oye tán az elektronikus/popzenei világ egyik legkedvesebb, leginkább szeretni való csodagyereke, aki - s ezt nagy örömmel látjuk - egy pillanatra sem képes abbahagyni önként vállalt, igényes népszórakoztatói misszióját. A világ némileg vájtabb fülű része még az akusztikus/folkos Kings Of Convenience duóból ismerhette meg - no és persze sűrűn vállalt vendégszereplései nyomán. Némely Röyksopp-slágerek (Remind Me, Poor Leno) előadójaként is találkozhattunk a jó torkú norvéggel, aki emellett még számtalan produkcióhoz adta hangját (Ash, DJ Hell, Phonique, hogy csak néhányat említsünk). Azt már csak mintegy mellékesen említenénk, hogy 2003-ban készített egy remek szólóalbumot (minden számot más elektronikus zenei producerrel), majd a következő évben egy egekig magasztalt Dj-Kicks-szelekciót, amelynek sajátossága, hogy Erlend saját vokáljával (többek között klasszikus popszámok ihletett a cappella feldolgozásaival) turbósította fel a mixbe vagdalt zenei nyersanyagot.