- minek -

A jó ideje már egyszemélyes intézményként fungáló Andrew Eldritchet és munkásságát igen sokan kedvelik - annak dacára, hogy a kilencvenes évek eleje óta semmit nem publikált. Jórészt a nyolcvanas években, a legtermékenyebb alkotói időszakában született dark/goth rock "slágerein" viszont nem fog az idő - hogy a dalokat rendre más és más zenészekkel együtt írta, akiket azután sorra elvert maga mellől, már egy másik történet. Amúgy a publikálási szünet nem jelent egyben alkotói válságot:

Vajon mit csinál egy zenekar, amely minden mérvadó vélemény szerint jó két évtizede volt alkotói ereje teljében? Jelen esetben ez hülye kérdés: előre eladott telt házak mellett koncertezik, és megcsinálja a tizenkettedik albumát - szokás szerint abban a reményben, hogy az eleve (meglehet oktalanul) mindenevőnek feltételezett elfogult rajongókon kívül másoknak is tetszeni fog.

Feltették már maguknak azt az elsőre morbidnak tűnő kérdést, mit is szeretnének hallani halálos ágyukon, s hogy mi szóljon majd a búcsúztató alatt. Nos, a Get Physical kiadó pont ezzel fordult neves elektronikus zenekészítőkhöz, dj-khez - s csodák csodája, jó néhányan válaszoltak is, sőt ahhoz is hozzájárultak, hogy utolsó kívánságaikat csokorba gyűjtve kiadják.

THE QUALITONS: SOUL BEAT KONCERT POCKET ROCKET 2007-2008 - LOST DEMOS KORAI ÖRÖM: 2009

Amikor az érdemdús Strut kiadó útjára bocsátotta Inspiration Information nevű sorozatát, a legnagyobb várakozással tán éppen az Andy-Beedle duó produkcióját várta a világ. Nem is csoda: a csodagyerekként indult (első szólólemezét 1969-ben, még 18 évesen jegyző) Horace Andy a reggae műfaj egyik élő legendája, aki számos, a lakályos műfaji kuckón túllépő kalandozással is öregbítette hírnevét - elég legyen csak a Massive Attackkel közös felvételeire utalni.

A Vive La Féte-et 1997-ben hozta tető alá Danny Mommens, a dEUS basszusgitárosa Gentben - 2004-ig párhuzamosan játszott mindkét zenekarban. Ekkortájt került össze - mind a magánéletben, mind művészileg - az elbűvölő Els Pynoo énekesnővel, akivel kisvártatva rögzítették első demójukat, hogy azután 1998-ban ki is adják Je ne veux pas címen, mely rögvest figyelmet keltett a maga retro-new wave hangzása miatt. A duó zenéjében sikerrel eresztette össze a kortárs elektronika léhábbik oldalát, no és a nyolcvanas évek sötét elektropopját - jellemző, hogy korai lemezeik okán hamarosan keblére ölelte őket a divatszcéna, s magát Karl Lagerfeldet is rajongóik között tudhatták.

A két jó barát, Caroline Hervé és Michel Amato valaha együtt nőtt fel Grenoble-ban, s a kilencvenes évek elején közösen tapasztalta meg, mit tesz az emberrel a messzi Detroitból elszabadult technó. Először csak aktív partizók voltak a dél-franciaországi rave-körforgásban, majd maguk álltak a lemezjátszók mögé (emellett Caroline kipróbálta magát bártáncosnőként is, s jó ideig a fémrúd volt mestersége címere). Az időközben The Hackerré átlényegült Amato a kilencvenes évek közepétől sorra készítette saját, főképp Jeff Mills által inspirált technódarabjait, míg a Miss Kittinként fellépő Caroline szettjeire sokan felfigyeltek, például maga a technó-elektro isten (a hét végén nálunk is vendégeskedő) International Deejay Gigolo Records főnöke, DJ Hell. Amikor pedig közösen fogtak zenekészítésbe, valami egészen különleges dolog csúszott ki a kezük alól: az inspirációt ezúttal a nyolcvanas évek elektropopja, a Cabaret Voltaire, a DAF, a Soft Cell, a Yazoo, a New Order és társaik jelentették, mindez természetesen átszűrve az újabb idők elektronikus tánczenéin.

A Kelet-Berlinben felnőtt Kalkbrenner pályafutása tulajdonképpen szokványosnak mondható az egyívású kollégák között: előbb zeneiskolába jár, ahol trombitálni tanul (meg némi szolfézst, nyilván), azután a kilencvenes évek elején beszippantja őt is az elektronikus tánczene. Az évtized közepén már számos klubban rezidens lemezlovas - miközben nagy tévécsatornáknál dolgozik mint szerkesztő, illetve producer.

A már hat éve létező, s 2006-ban újraformázott társulat produkciója jó érzékkel vegyíti az elektronikus hangzást és a majdnem hagyományos, "rockos" megszólalást - ám a dalokat valósággal uralja Berger Dalma változatos regisztereken megszólaló orgánuma. A Sleeping Traveler, amely a korai demók után a társulat első hivatalos albuma, nagy ívű kísérlet egy új, a maga nevében párját ritkító hangzás megformálására - s el kell ismernünk, valóban sikerült egy csak rájuk jellemző, félreismerhetetlen formanyelvet és megszólalási módot kialakítani.

Öt év után jelentkezett újabb stúdióalbummal a Prodigy - ha még emlékeznek rá, a legutóbbi, 2004-es sorlemezük (Always Outnumbered, Never Outgunned) némileg vegyes befogadói reakciókkal találkozott, úgy a kritikusok, mint a laikus hallgatók részéről. Ennyi év távlatából azonban már elmondható, hogy azon az albumon még voltak normálisan összerakott és tisztességgel felénekelt nóták (Hotride, Girls) - hála például a vendégvokalistáknak (Juliette Lewis, Princess Superstar, hogy csak kettőt említsünk). Az Invaders Must Die ehhez képest is zavarba ejtő alkotás, - minek -

Thomas Wesley Pentz, a mostanság philadelphiai illetőségű dj és producer nagyjából öt évvel ezelőtt futott be: 2004-ben jött ki első, Florida című albuma, s ekkortájt terjedt el, a hivatalos kereskedelmi csatornákat kikerülve Piracy Funds Terrorism Vol. 1 című úttörő mixtape-je. A gyermekkori dinoszauruszmániája miatt előbb Diplodocusként, majd egyszerűen Diplóként alkotó mixmester jóféle mash-up-ot rakott össze, melyen személyes kedvence, alkotótársa és időleges szerelme, a M.I.A.-ként ismert tamil díva vokálját keverte másoktól elemelt alapokkal. Ráadásul itt és a Floridán is vastagon jelen volt Diplo kedvenc latin-amerikai tánczenei stílusa, a Miami Bass brazilifikációjával létrejött baile funk, amelynek éppen Pentz/Diplo lett a legfontosabb reimportőre. - minek -

A Live Remix mint márkanév és rendezvénysorozat két derék norvég elektronikus zenekészítő, bizonyos Jan Bang és Erik Honoré leleménye: miután elunták, hogy otthon, steril körülmények között, álló nap a kütyük és vasak fölött görnyedve gyártsák szerzeményeiket, úgy döntöttek, hogy a sokéves rutin során elsajátított, figyelemre méltó zenekészítési és improvizációs képességeiket más feladatoknak szentelik. A két remixőr ideája szerint közönségük előbb meghallgat egy vagy akár több, önmagában is izgalmas "élő" koncertet, majd azok végeztével Bang és Honoré nekiesik a hanganyagnak, szétcincálja, újból összerakja, s az eredetiből valami egészen mást állít elő. - minek -