- minek -

Messzire kellene visszanéznünk, ha fel szeretnénk göngyölíteni a Skeewiff, e mérhetetlenül szórakoztató brit duó históriáját - no annyira mégsem, legfeljebb a big beat 1997-98-as aranykoráig. A mentalitás, melynek fundamentuma, hogy lehetőleg mindent játsszunk mindennel, sőt az elemeket keverjük vígan saját szerzeményeinkben is, maradandó nyomokat hagyott a világ zenéinek arcán, még ha a partiközönség java viszonylag korán elunta is a mókát. A Skeewiff (Elliott Ireland és Alex Rizzo) a gátlástalan csonttörős-beszakítós partik korában publikálta első felvételeit a Ministry Of Sound kiadó azóta megszűnt FSUK címkéjén: a Le Quattro Stagioni EP például címéből is kitalálhatóan ötvözi a hatvanas évek brit-olasz lounge zenéit meg a kortárs vicces breakbeat hatáselemeit (az itt fellelhető Pink To Punk ma is kötelező darab), a rá következő Come Ray and Come Charles (G Fonk) című darab pedig egyenesen Michel Legrand és zenekara egykori alapművét értelmezte újra (a túloldalon egy korszakos Soul Of Man-remixszel). Azután a fiúk még mélyebbre nyúltak, egészen a gyökerekig és tovább: easy-, bogaloo-, soul-, funkelemek - mindez kortárs, jól fogyasztható és legfőképpen táncolható ritmikákba csomagolva. Formailag mindez élvezetes maxik sorozataként került elénk, alkalmanként egy-egy tartalmas album, immár saját Jalapeno nevű kiadójuknál - a második, Cruise Control című például éppen most vált esedékessé. Nos, a hallgatók egy pillanatig sem fognak unatkozni, feltéve, hogy nem sértődnek meg, ha némi humor is szorult az amúgy is módfelett kreatív zenekészítők szerzeményeibe, s szeretnek táncolni, akár párosával is, elvégre akkor szép az élet. A lemezen garantáltan hemzsegnek a táncra termett darabok - nem kell messzire menni, hiszen úgyszólván mindegyik az. Ha mégis ki kell választanunk néhány emelkedettebb itemet, mindenképpen ajánlanánk a Nitty Gritty című kipörgetős-kiszámolós vokális műremeket (az elkövető Charlise Rookwood művésznő), a Watermelon Man című klasszikus Herbie Hancock-szerzemény értő feldolgozását vagy a Theme From Dave Allen című elegáns és habkönnyű alkotást. Akad, mert nélküle ugye üres lenne az életünk, szitárfunk remeklés is a menüben (The Bone), hogy utána azonnal az Overdrive című dinamikus zenei tréfa következzen (benne szaxi-orgona párbaj!), majd a Shake What Ya Mama Gave Ya című big beat himnusz - már ha lenne egyáltalán efféle kategória.

Az emberi lehetőségek határa a végtelenbe vész - legalábbis valaha még így tanultuk, csak éppen tapasztalni nem sikerült soha. Most itt az esély, tán az utolsó, hogy bizonyságot nyerjünk: nincsenek határok, az ember szája pedig azért van, hogy jártassa.

A kötelezővel kell kezdenünk, s csak ezután jöhetnek a "C" elemek: bizonyára mindenki hallott már a legendás Hardfloor duóról, vagy ha róluk nem is, tőlük biztosan - hisz néha elég volt óvatlanul belépni egy kívülről békésnek tűnő drogdiszkóba, és az embert máris arcon csapta a jellegzetes vartyogás.

Szeretnénk megnyugtatni az aggodalmaskodókat: idén is lesznek jó zenék a Sziget 2003 Fesztiválon, mi több: ezúttal tán nap sem lesz több, mint kolbász. A többé-kevésbé elektronikus tánczenék ihletett rajongói mindenesetre nem maradnak majd betevő nélkül, sőt sokszor egyenest főhet a fejük, melyik helyszínen is adják meg magukat a szokásos hajnali enyészetnek.

Úgy tűnik, idén sem maradnak magas színvonalú szórakozás nélkül a kortárs elektronikus tánczenék megszállott rajongói. A technótól (újabb szögek a koporsónkba: jön Cari Lekebusch, a svéd legenda!) a csak részben villamosított nu jazzig minden műfajból megkapják azt, amit csak szemük-szájuk (s többnyire fülük) megkíván: lesz külföldi és magyar kitűnőség egyaránt - utóbbi persze korántsem véletlenül: e műfajokban (s ezen kívül még, hogy egy meglehetősen távoli példát említsünk, sátánista black metalban) egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.

ARima fantázianevű zenész-kollektíva zaklatott korunk tipikus terméke: két fickó, akik nem is olyan régen még drum & basst termeltek szakmányban, majd fordult a kocka: rákattantak a fúziós zenékre, s végül megcsinálták az idei év egyik legmegkapóbb lemezét. Egyiküket mostanság Domu néven illetik a szakmában, ezen néven nagylemezt, számos maxit és remixet publikált - néhány évvel ezelőtt viszont (akkor Sonar Circle néven) még darenbézben utazott, ezen a néven készült dolgait főleg a legendás Reinforced kiadó katalógusában találhatják meg a lelkes érdeklődők. A jungle mint műfaji kalicka hamarosan szűknek bizonyult számára, ennek megfelelően új nevet választott, s lett belőle Domu, továbbá az egyik legkeresettebb remixőr és producer e tájon (eddig a 4 Hero, a Jazzanova, King Britt és a Cinematic Orchestra számait alkotta újra). A keresztségben Dominic nevet nyert fiatalember elvetemültségét jelzi, hogy az eddig felsoroltakon kívül Kudu, Realside, Zoltar (!) és Yotoko néven is él és alkot. A Rima-duó másik tagja, bizonyos Volcov Veronában született vagy harminc éve, és tizenöt éves korától pörgeti a lemezeket: a hip-hopon, house-on és a Detroit-technón keresztül jutott el a sújtós tört ütemekig, majd jött a törvényszerű lassulás: megcsinálja saját Archive nevű kiadóját - micsoda véletlen, éppen itt jelenik meg bűntársa, az említett Domu legutóbbi nagylemeze is. A Rima számtalan közös dj-munka és zenehallgatás nyomán formálódott: hamar kiderült, hogy mindketten bolondulnak a brazil fúziós zenékért, a detroiti technóért meg a klasszikus souldarabokért - a kollaboráció sikerét jelezte számos elkészült remix: a Koopnak készített két átdolgozás (nyersanyag: Bright Nights) például egészen elképesztő. Egy számuk (a dzsesszből nu skool breakbe hajló Forward) megjelent a Jazzanova saját kiadójánál (JCR), s most ugyanott az első album is.

Hazai nyersanyag + magyar remixerek = ígéretes eredmény!

Ha hinni lehet a félhivatalos életrajzoknak, úgy Claude Challe minden bizonnyal a francia zenei és klubélet egyik legizgalmasabb figurája (ha csak a zenét nézzük, a magunk részéről inkább a másik gurut, Bertrand Burgalat-t választanánk, de róla bővebben majd egy másik alkalommal). Challe valamikor a negyvenes években született Tunéziában egy rabbi fiaként: a család hamarosan Párizsba költözött, a leendő guru pedig már zsenge ifjúkorában jelentős hírnevet vívott ki magának mint aranykezű fodrász, ám hamarost szögre akasztotta az ollóját, és hátára vette a világot: előbb egy szardíniai kommunában élt, majd - mint megannyi ezrek - ő is spirituális felfedezőútra indult Ázsiába (India, Nepál, Indonézia). A megfelelő tanulságokat leszűrvén visszatért Párizsba, és rögvest belevetette magát a divatszakmába: jó érzékkel Amerikából és Angliából importált ruhákat a divat állítólagos fővárosába (egyik üzletfele Malcolm McLaren ismert összművész és hóhányó), majd ténykedését más területekre is kiterjesztette, éttermet és éjszakai klubokat nyitott, s ha már van hol, megmutatta magát mint lemezlovas is - teljes sikerrel. Eleddig jobbára csak úgy ismerte őt a zenerajongó közönség, mint az elektronikát a világzenével házasító, folytatásos válogatáslemezek (Buddha Bar, Nirvana Lounge, Near Eastern Lounge, Flying Carpet) kompilátorát, s csupán idén tavasszal jelent meg első szólóalbuma. A Je Nous Aime persze korántsem egy virtuóz multiinstrumentalista saját kezű munkája: mint már a cím is sejteti, ez a lemez vérbeli kollektív munka, s mivel a szerzők és zenészek is sokféle zenei világból érkeztek, a keletkezett zeneanyag is örvendetesen sokszínű. S ha valami mégis összefűzi a számokat (melyek amúgy is egymásba folynak), az a Challe-féle koncepció: összekapcsolni az arab/keleti zenei elemeket, az afro-brazil, esetenként a dubritmikával, s általában a kortárs elektronikus tánczenével. Emellett a Je Nous Aime egyfajta konceptalbum is: szerelmeslemez, amely a mesterségüket erotikus dalokon gyakorló tartalomelemzők nagy gyönyörűségére fázisonként veszi végig a választott vezérfonál által kijelölt témákat (az album utolsó száma - mily meglepő - pl. az Orgasmus címet viseli, s ennek megfelelően hű is marad a nagy elődök által kipróbált, gyümölcsöző nyögés/dobgép kombinációhoz). Bár az albumon megjelenő zenei idézetek néha kifejezetten meghökkentőek (előbb Bizet Carmenjéből egy áriarészlet, majd Albinoni Adagiója, melyhez Szécsi Pál után hozzányúlni már csaknem halottgyalázás), de a csaknem hetven- percnyi zeneanyag befogadása egészében inkább kellemes (igaz, kockázatmentes) vállalkozásnak tűnik. S hogy szavunkat ne felejtsük: az albumhoz rögvest mellékelnek egy, a májusi kora nyári hangulathoz tökéletesen illeszkedő remixlemezt is: az újrakevert, táncolható verziók sem fognak irritálni senkit, sőt ideális talpalávalót nyújtanak egy Ibiza After Dark típusú reggeli bícspartihoz - tengerpart híján, csonkamagyar körülmények közt Balatonfüred, sőt a Kopaszi-gát is megteszi.

Némi hányattatás (kiadócsere, miegymás) után végre megjelent az Anima Sound System legújabb sorlemeze - az Aquanistan-ról már első tapintás alapján is jó benyomásokat szerezhet a hallgató: a csomagolás, a design szellemes, s csak ezután kerül a diszk a lejátszóegységbe, zene az agyba, toll a fülbe. A legkevesebb, ami az Aquanistanról elmondható (s ebből a szempontból az Anima egész működése alatt konzekvens volt), a nagyfokú eklekticizmus, úgy a hatásokat, mint a felvonultatott (kortárs elektronikus tánczenei) stílusokat tekintve. Találunk itt lassabbat, gyorsabbat, meditatívat, szerelmest és pörgős táncolóst, mindez hol politizáló, hol banális, hol elúszós szövegekkel - abból is akad magyar és angol egyaránt. Lehet, hogy túl sok minden került hirtelen az étlapra, annyi biztos, hogy a menü színvonala korántsem egyenletes (viszont végig jól szól - hála a stúdiószemélyzetnek), de azért ne aggódjunk, a tizennégy szerzemény között találni jó néhány módfelett szórakoztató itemet is. A recenzens figyelmét leginkább a Németh Judit vokalista által előadott magyar nyelvű easy listening dalocskák ragadták meg: finom, könnyed zenék, melyek csak úgy egyszerűen beúsznak a fejbe, míg a verzák a naiv békeharcos hangulattól (lásd a Dreadzone legendás Little Britainjét idéző Csinálj gyereket!) a rejtelmes suttogásig, a Pale Saints-zsánerű retro hetvenes pszichedéliától (Vigyél el, Legyen így, Esődal) az amcsi stílusú feminin gitárpopig (A világot már körbejártam) igen széles skálát bírnak felölelni. Egy másik, markáns vonulatot adnak a lassabb vagy éppen középtempós agitkák (finom mintákkal, szitárhanggal, miegyébbel körbetapasztott breakbeatek, nem túl izgalmas, ámde olykor harcos, mozgalmár indíttatású angol szövegekkel körítve), köztük olyan kis bagatellek, mint a legifjabb Prieger (Panna) hangjára épülő Back To The Future vagy a Fume Is The Way című kis kedves műdarab. A lemez vége felé azután ott sorakoznak az igazi táncos darabok: a Verbal Catapult című ragga-break, a From The 2 The Z, amelynek klasszikus jungle ritmusára garantáltan beindul a tömeg, no meg a záró Muezzin in Party, melyben a vad pörgés végül elcsendesül, s a gépdobokat felváltja a sejtelmes elektronikus puttyogás és a meditatív tablahang.

Alemez címe ez esetben is tökéletesen árulkodó, s már idejekorán megmutatja a gyanakvó befogadónak, mire is számíthat, és valóban: autentikus k.-európai roma népzenét hallunk, persze közvetlenül azután, hogy elektronikus tánczenét gyártó honi dj-k/zeneszerzők egy kicsit kezelésbe vették. Az itthon úttörőnek számító kezdeményezés persze nem előzmények nélkül való: A színész/dj Vajdai Vilmos már tavaly bemutatott Etchno című TáP Színház-produkciójában remixelt/újraértelmezett népzenei anyagra dolgozott - a produkcióban közreműködött a Romano Drom együttes is, amely zenéjét készséggel bocsátotta rendelkezésre további újrahasznosítás céljaira. Kellett még a produkcióhoz egy amerikai fiú, aki lemezkiadót gründolt (Gypsyhouse) és egy francia lány, egyben a Romano Drom menedzsere, a többi már a szorgos kezű elektronikus varázslókon múlott, de persze bennük sem kellett csalódnunk. Az LC Rules Kri-Sta Remixe korrektül nyitja a zenefolyamot, jó kis pörgős breakbeat, ami kellőképpen megmozgatja a lábakat. A Carbonfools ska-beat remixe (Drom) szintúgy egyenest a táncparkettre való - mellesleg a két ritmika (jamaicai/roma) házasítása nem minden előzmény nélkül való - gondoljunk csak Poór Péter halhatatlan Fekete vonat című inspiratív és szubverzív dalára. A kompilációt zenei koordinátorként is jegyző Amb Lina-remixe jó példa arra, miként olvad bele az eredeti dallam egy középtempójú breakbeat lüktetésbe. Emil (auf Korai Öröm) egy kifejezetten gyors, kicsit savas, kicsit rockos verzióval állt elő (Deta Devla), s rögvest meghallgathatjuk ugyanezt a dallamot, egy egészen más feldolgozásban is (Frizbi: Devla Remix). A Space Café zenéje (York napsütése) egy kifejezetten easy, úszós, másnapos zene: miközben hallgatjuk, szinte észrevétlen röpül el a délután. Azután jönnek a belassultabb darabok: külön is kiemelendő dj Bootsie Gypsy Streetje, ami egy szép klasszikus, megfontolt tempójú, sompolygó triphop. Ez után logikus folytatásnak tűnik El Horto (Hortobágyi László) Gypsy Dub #1 című lassú dubvariációja, hogy azután visszatérjen megint a pörgés, ahogy kell: Gergely Attila Csavard Romája méltó válasz a világnak a Pistoleróra, a spanyolgitárra mind jobban ráborul a savas vartyogás, elindulnak a végtagok és viszik gazdájukat mindhalálig.

Napjaink kétségtelenül dj/parti orientálta zenéjében mondhatni oázis az élő (no jó, legalább részben élő) zene, de ez csak a látszat: gitár, basszus, énekesnő, énekes, s egyéb, rég elavultnak tűnt csacskaságok, vidám és borús hangulatok, klasszikus dalok, bennük versszakok és refrének - ez valami olyan, ami soha nem pusztul el, legyen bár a sebesség 140 bpm felett, kedélyünk pedig mélyen fagypont alatt.