Lemez: Tartalomhoz a forma(Skeewiff: Cruise Control)

  • - minek -
  • 2003. október 30.

Zene

Messzire kellene visszanéznünk, ha fel szeretnénk göngyölíteni a Skeewiff, e mérhetetlenül szórakoztató brit duó históriáját - no annyira mégsem, legfeljebb a big beat 1997-98-as aranykoráig. A mentalitás, melynek fundamentuma, hogy lehetőleg mindent játsszunk mindennel, sőt az elemeket keverjük vígan saját szerzeményeinkben is, maradandó nyomokat hagyott a világ zenéinek arcán, még ha a partiközönség java viszonylag korán elunta is a mókát. A Skeewiff (Elliott Ireland és Alex Rizzo) a gátlástalan csonttörős-beszakítós partik korában publikálta első felvételeit a Ministry Of Sound kiadó azóta megszűnt FSUK címkéjén: a Le Quattro Stagioni EP például címéből is kitalálhatóan ötvözi a hatvanas évek brit-olasz lounge zenéit meg a kortárs vicces breakbeat hatáselemeit (az itt fellelhető Pink To Punk ma is kötelező darab), a rá következő Come Ray and Come Charles (G Fonk) című darab pedig egyenesen Michel Legrand és zenekara egykori alapművét értelmezte újra (a túloldalon egy korszakos Soul Of Man-remixszel). Azután a fiúk még mélyebbre nyúltak, egészen a gyökerekig és tovább: easy-, bogaloo-, soul-, funkelemek - mindez kortárs, jól fogyasztható és legfőképpen táncolható ritmikákba csomagolva. Formailag mindez élvezetes maxik sorozataként került elénk, alkalmanként egy-egy tartalmas album, immár saját Jalapeno nevű kiadójuknál - a második, Cruise Control című például éppen most vált esedékessé. Nos, a hallgatók egy pillanatig sem fognak unatkozni, feltéve, hogy nem sértődnek meg, ha némi humor is szorult az amúgy is módfelett kreatív zenekészítők szerzeményeibe, s szeretnek táncolni, akár párosával is, elvégre akkor szép az élet. A lemezen garantáltan hemzsegnek a táncra termett darabok - nem kell messzire menni, hiszen úgyszólván mindegyik az. Ha mégis ki kell választanunk néhány emelkedettebb itemet, mindenképpen ajánlanánk a Nitty Gritty című kipörgetős-kiszámolós vokális műremeket (az elkövető Charlise Rookwood művésznő), a Watermelon Man című klasszikus Herbie Hancock-szerzemény értő feldolgozását vagy a Theme From Dave Allen című elegáns és habkönnyű alkotást. Akad, mert nélküle ugye üres lenne az életünk, szitárfunk remeklés is a menüben (The Bone), hogy utána azonnal az Overdrive című dinamikus zenei tréfa következzen (benne szaxi-orgona párbaj!), majd a Shake What Ya Mama Gave Ya című big beat himnusz - már ha lenne egyáltalán efféle kategória.

SkeewiÛ: Cruise Control

Messzire kellene visszanéznünk, ha fel szeretnénk göngyölíteni a Skeewiff, e mérhetetlenül szórakoztató brit duó históriáját - no annyira mégsem, legfeljebb a big beat 1997-98-as aranykoráig. A mentalitás, melynek fundamentuma, hogy lehetőleg mindent játsszunk mindennel, sőt az elemeket keverjük vígan saját szerzeményeinkben is, maradandó nyomokat hagyott a világ zenéinek arcán, még ha a partiközönség java viszonylag korán elunta is a mókát. A Skeewiff (Elliott Ireland és Alex Rizzo) a gátlástalan csonttörős-beszakítós partik korában publikálta első felvételeit a Ministry Of Sound kiadó azóta megszűnt FSUK címkéjén: a Le Quattro Stagioni EP például címéből is kitalálhatóan ötvözi a hatvanas évek brit-olasz lounge zenéit meg a kortárs vicces breakbeat hatáselemeit (az itt fellelhető Pink To Punk ma is kötelező darab), a rá következő Come Ray and Come Charles (G Fonk) című darab pedig egyenesen Michel Legrand és zenekara egykori alapművét értelmezte újra (a túloldalon egy korszakos Soul Of Man-remixszel). Azután a fiúk még mélyebbre nyúltak, egészen a gyökerekig és tovább: easy-, bogaloo-, soul-, funkelemek - mindez kortárs, jól fogyasztható és legfőképpen táncolható ritmikákba csomagolva. Formailag mindez élvezetes maxik sorozataként került elénk, alkalmanként egy-egy tartalmas album, immár saját Jalapeno nevű kiadójuknál - a második, Cruise Control című például éppen most vált esedékessé. Nos, a hallgatók egy pillanatig sem fognak unatkozni, feltéve, hogy nem sértődnek meg, ha némi humor is szorult az amúgy is módfelett kreatív zenekészítők szerzeményeibe, s szeretnek táncolni, akár párosával is, elvégre akkor szép az élet. A lemezen garantáltan hemzsegnek a táncra termett darabok - nem kell messzire menni, hiszen úgyszólván mindegyik az. Ha mégis ki kell választanunk néhány emelkedettebb itemet, mindenképpen ajánlanánk a Nitty Gritty című kipörgetős-kiszámolós vokális műremeket (az elkövető Charlise Rookwood művésznő), a Watermelon Man című klasszikus Herbie Hancock-szerzemény értő feldolgozását vagy a Theme From Dave Allen című elegáns és habkönnyű alkotást. Akad, mert nélküle ugye üres lenne az életünk, szitárfunk remeklés is a menüben (The Bone), hogy utána azonnal az Overdrive című dinamikus zenei tréfa következzen (benne szaxi-orgona párbaj!), majd a Shake What Ya Mama Gave Ya című big beat himnusz - már ha lenne egyáltalán efféle kategória.

A lemez látszólag Bach h-moll szvitje Badinerie-jének szétszkrecscselt breakbeat-verziójával zárul, ám ha van türelmünk, vagy másfél perc szünet után hirtelen megkapjuk még a Slackjaw című titkos pszeudocountry baromságot is. Ha végeztünk a tánccal - rakjuk nyugodtan az elejére, van olyan hosszú és ötletes, hogy néhány ismétlés ne is tűnjön fel a hallgatónak.

- minek -

Jalapeno Records/Deep Distribution, 2003

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.