n Hoötel Costes 6 Egy újabb item a francia Pschent kiadó válogatássorozatából, mely rendre egész Európa zenéiből merít. Izgalmas darabokban nincs hiány: downtempo finomságok és briliáns uptempo tánczenék követik egymást - a kompilátor (és egy dal erejéig közreműködő) Stéphane Pompougnac ízlését nem érheti panasz. Ráadásul finoman egymásra is mixeli az egyes dallamokat: van, amelyikből többet enged, van, amelyikből kevesebbet, néha feszesen vág, máskor meg lazán csak egymás mellé tapaszt két számot. A kulcsszó ezúttal is: énekóra - szinte valamennyi darab (főleg női) vokállal súlyosbított szerzemény. Szinte lehetetlen valamennyi számot kiemelni, pedig érdemes volna: annyi bizonyos, hogy már a nyitó északi gyöngyszem (Slowtrain: In The Black Of Night) lenyűgözi a hallgatót, a későbbiekben pedig olyan előadók darabjait hallhatjuk, mint a párizsi hangulatokban utazó Emmanuel Santarromana (Métropolitan), a Dorfmeister-féle Tosca (Rolf Royce), a svájci, nagyon sapka Minus 8 (Snowblind), a Dutch Rhythm Combo (Come On), a bőgő-lemezjátszista duó Fingathing (You Fly Me) vagy a kiváló francia Zimpala (The Breeze Is Black - ezúttal Moonstarr-remix alakjában). Akinek nem tetszik a mixelt forma, szerezze be vinilen: az egyes darabok így jól elválasztva, egyéni ízlés szerint újra felhasználhatók. (Pschent/Wagram/HMK, 2003) HHHH
n Spacecafé: We Are Already There A Spacecafé vérbeli hazai formáció: alapvetően az ex-korais Takács Péter (alias Pete Repeat) és a még rejtélyesebb MasterX duója: eddig az Etchno című soundracken, illetve a Romano Trip című Romano Drom-remixlemezen tűntek fel, s már itt is megmutatkozott sajátos, finom ízlésük. A We Are Already There első, teljes mértékben saját gyártású és kiadású lemezük sok tekintetben igazi reveláció - ti. ennyi ötletet együtt ritkán hallani. A lemez nyitó kompozíciói (Sunday Afternoon, Second Step Is, We Are - feszes, lassú-középtempójú, alkalmanként savas/pszichedelikus hangzású breakbeatdarabok) kellően megdolgozzák a hallgatót, aki egyre mélyebbre merül a Spacecafé sajátos univerzumába. A Next Station nevéhez illően már pörgős "folyékony funk", a Let The End lassan hömpölygő dub-techno - ehhez képest néhány kompozíció után a Vibrandrumban egymásnak feszül a d`n`b alap és a finom vibrafonhangzás. A folytatás is kellően változatos: a Back to the 70`s brazilektrója, az I Know This zsíros brékjei, a We Arriving utazós tánczenéje vagy a Before Morning diszkrét melankóliája egy percig sem engedi lankadni a hallgató figyelmét. A Spacecafé zenéje újabb bizonyíték arra, hogy a modern elektronikus tánczenében egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók - már amenynyiben zenei ötletekről, kompozícióról, hangulatokról van szó. Más kérdés, hogy mintha hiányozna a számok "alja": egy kis basszus még elkelt volna, elvégre bűn kímélni a rekeszizmokat, ha egyszer gyomrozni is lehet őket. (Szerzői kiadás, 2003) HHHH
n Rumpistol: Rumpistol A Rumpistol személyzete egy bizonyos Jens Berents Christiansen, aki nemzetiségére nézve dán, munkái alapján pedig kedvesen bolond ember, de ami a legfontosabb, módfelett szórakoztató zenét csinál. A Rumpistol minimálelektronikája egy pillantig sem idegeníti el a rajzfilmzenék iránt amúgy is mintegy bolonduló hallgatót: a finom éteri hangokból, alkalmi recsegésekből, mintákból és zajokból valódi, kerek, egész kompozíciók kapnak lábra: a létrejött kollázsok életerősek és érzelemmel telítettek. A Sdr. Fsanvej Kl. ca. 22.00 (ez nagyjából úgy hangzik, mint a "kiló túró kábé kettőhatvan") például amolyan jó kis nyomi dark elektronika, a Nice Man finom, vokális funky darab, a Walnuts & Waltz vagy a Two Lone Swampsons vérbeli színházi zenék, a Tenkepause szépen bontakozó dramatikus triphop, a Tangoboy pedig igazi Mikrobi-tánczene, egyben tökéletes Gotan-paródia. Általában is igaz: a lemez minden egyes dala pontos beszámoló arról, hogyan élnek és mulatnak az első egerek a lassan újra benépesülő Marson. (Rump/Neon Music, 2003) HHHH
- minek -
