Az emberi lehetőségek határa a végtelenbe vész - legalábbis valaha még így tanultuk, csak éppen tapasztalni nem sikerült soha. Most itt az esély, tán az utolsó, hogy bizonyságot nyerjünk: nincsenek határok, az ember szája pedig azért van, hogy jártassa.Hál` istennek nem először, s reméljük, nem is utoljára látogatott hozzánk a legendás humán beatboxer, Killa Kela - vagy másfél hete az A38 állóhajó közönségét mozgatta meg, de jó alaposan. No de kezdjük az elején, az alapoknál, elvégre legtöbb kedves olvasónknak nyilván halvány segédfogalma sincs arról, mi fán is terem az efféle csodabogár. Valamivel többen láttak tán lemezlovast, aki bakelitjait toszogatja, rángatja és húzogatja - nos, az efféle manőverek révén a lelketlen gépből kicsiholható hangok, csodák csodája, pusztán emberi erő, ügyesség és istenáldotta tehetség felhasználásával is reprodukálhatók - mi az, hogy. A humán beatboxer maga az orr-fül-gégészeti csoda: szorgalmas gyakorlás révén sikerült magát két lábon járó polifonikus és poliritmikus hangszerré képeznie - ráadásul a beszélő szerszám megtartja titkait, elvégre mikrofonnal teletömött kezét folyvást a szája elé nyomja.
Szívemen, számon
Már az előjelek is kedvezőek: a közeli nyitott szórakozóhelyek pánikszerű, kissé tán elhamarkodott bezárása nyomán megszűnt a környéken a nyomakodás, szabad az út, továbbá a gazda. Megérkezésünkkor már tetőfokán a hangulat: éppen a hazai kiválóságok, mc Busa (Pista) és tesója mutatják meg produkciójukat a világnak - cikkünk szerzője már mc Busa korábbi fellépései hallatán is elszörnyedve érzékelte, hogyan képes valaki pusztán felső légúti hangképzés segítségével oly hangokat kiadni, mintha - feltéve, de meg nem engedve - keverés közben átesnénk a kontrollládán, magunkkal rántva a lemezjátszókart. A reveláció folytatódik rendületlen, így azután riadtan kell tapasztalnunk, hogy zaklatott korunkban mily félelmetes mellékjelentéssel bírnak még az olyan, korábban teljesen ártalmatlannak tűnő sorok is, mint például: ingyom-bingyom táliber (!), tutáliber máliber!
Hamarosan érkezik a brit ceremóniamester, mc Diccon és a stáb saját lemezlovasa, nevezett dj Skelektrik, hogy egymásnak mintegy feleselgetve, továbbá a közönséget ritmikus együttmozgásra bírván felvezessék a fő attrakciót, Killa Kelát. Maga a jelentős szájművész eközben varázsol: kissé autista mozdulatokkal teli üvegeket halmoz a színpadra, geometrikusan elrendezi őket, majd engedve a hívásnak, kihúzza füléből a dugót, s egy sportos mozdulattal a színpadon terem. Ezután már a jól begyakorolt koreográfia zajlik: a ceremóniamester vezényel, Killa Kela végrehajt: előbb megmutatja, hogyan kell rétegenként szétszedni a zenét és szájjal intonálni külön a basszust, külön a pergőt s így tovább. Azután azt is meghalljuk, hogyan szól egyszerre a magas, a mély és a közép - mindez, hangsúlyoznunk kell, egy torokból, egy időben tör fel! -, s csak ezután kezdi a szájszkreccset, miközben egy pillanatig sem hagyja abba a ritmus generálását. Ha behunyjuk szemünket, egy virtuóz dj-t látunk magunk előtt, aki az egyik lemezjátszón valami zsíros hip-hop darabot pörget, a másik lemeztányéron heverő vinilt pedig boszorkányos sebességgel fel s alá mozgatja baljával, míg a jobbjával a keverőn fellelhető keresztváltót (szaknyelven a crossfadert) használja mintegy géppuska gyanánt. De mindez csalóka tünemény, káprázat, érzékeink üresjárata: a valóság sokkal valószínűtlenebb, hiszen csak egy embert látunk, aki valaha egy óvatlan mozdulattal lenyelt két dj-t, három lemezjátszót, két keverőt és egy vokalistát, azóta csak húzza, csak húzza benne a banda, rendületlen. S ez még nem is a vég: hősünk ugyanis alkalmanként énekel is - stilizáltan, a dallamot éppen csak éreztetve, mindez együtt a szájszkreccsel és a ritmusalappal. A produkció valami elképesztően valószínűtlen, ugyanakkor optimizmusra is hangol - lám, a technika nyers erői nem lesznek úrrá rajtunk, az ember legyőzi a drótokat meg a vasakat is; mellesleg az is nyilvánvalóvá lesz, hogy korántsem járt még le a virtuóz zenebohócok kora (s kérem, ne értsenek félre - ez ebben az esetben egyáltalán nem dehonesztáló jelző).
Vissza, jövőbe
Ez égi adomány természetesen nem tarthat sokáig - az óhatatlanul adódó zenei poénokat kimerítő módon végigjártuk, már tudjuk a leckét, s hamarosan nincs is hová fokozni a hangulatot. Arról nem is szólva, hogy e produkció jelentős igénybevétel még egy edzett, fiatal szervezet számára is: a bent figyelő apró zenészek idővel megéheznek, megszomjaznak, így azután Kela hamarost átadja a terepet házi dídzséjének, aki a megjelentek nem kis döbbenetére drum and bass-szel izzítja a hangulatot - később a kiváló magyar kollégák (Mango, Ozon, Future) győznek visszavenni a tempóból.
Kela persze nem csupán ebben a felállásban turnézik: mint ritka hangszer, keresett cikk a piacon - aki kíváncsi rá, a művész saját szájtján (www.killakela.com) megtekintheti, kikkel is lépett fel az elmúlt másfél évben (a Stereo MC`s vagy a Public Enemy neve tán a hazai közönségnek is mond valamit - hozzánk először, még évekkel ezelőtt, a Ninja Tune-os dj Vadim társaságában érkezett, s már az is egy nehezen felejthető este volt). Az egyszerű befogadó pedig a kiadós élmény után még hosszasan emészt: a hajó tatjára telepedve nézi, hogy az égi távolban a fogyó holdsarló mint fogja fókuszba a Szaturnuszt, miközben azon morfondírozik, mi lett volna, ha maga is gyémánttűvel a torkában születik ide, a sírva vigadó afterpartizók kevés reménnyel kecsegtető országába.
- minek -
