- ts -

A kövér, ám omnipotens rendőrtisztviselő figurája nyilván Jules Maigret-vel volt eredetileg azonos. De a mitológiáknak is meglehet az egészséges rangkórságuk, s a világ is eszelősen rohan. Így Maigret, akár mint személy, akár mint áruvédjegy, már elment közülünk - hovatovább az sem lehetetlen, hogy kiköpött úgy távozott, mint a híres francia színész, Gérard Depardieu vizsgált filmünk fináléjából. A kikötő kockakövein páros mérkőzést vívnak az éjszaka fényei a csapadékok csapatai ellen. Sárga lámpák fénye kel birokra a kicsapódó párák csillogásával, a víz felől halszagot sodor a szél, s nem fogják elhinni, a távozó Gérard (csak a hátát látjuk: a film elég széles vásznú) útjába egy akkordeonon (appardon: accordéon) muzsikáló koldus akad, a nagy ember odalök egy papírpénzt (többet, mint ami jár - feltehetően), s végképp elnyelik őt a mik is? Nem lennék meglepve, ha a ködös utak...

A rendőrnél csak egy kellemetlenebb figura van, különösen főszerepben. A bérgyilkos. Mert az nem nyughat. Ha tartaná a pofáját, nem izegne-mozogna, mint a sajtkukac, csak úgy bérgyilkolna, bánná a fene. De a bérgyilkosnak mindig kell valami kunsztot tudnia, mindig van neki egy stiklije.

Nevem Victor, nagy bennem a lőinger - anonim szexfüggők öngyógyító kezelésén ülünk -, szervusz Victor, bátor vagy, Victor! A terápia hopmestere, a legnagyobb dugózúzó a lassan nyolcvan felé bandukoló Joel Grey, aki bár a Kabaré konferansziéja (1972) óta csekély maradandót alkotott, inkább a "bokréta a filmek kalapján" szerepkörben tündökölt, vagyis mindig roppant sikkes volt felléptetni őt, most is sokatmondóan hozza a sztenderdjeit: néz és vigyorog. S ha ehhez még hozzávesszük, hogy filmünk a Harcosok klubja irodalmi alapanyagát szerző Chuck Palahniuk művének adaptációja, hát ideje lassan ablakot nyitnunk, mert vágni lehet a kúlszagot. Mellesleg a könyv magyarul is megjelent, 2007-ben a Cartaphilus Kiadónál, Varró Attila fordításában, Cigányút címen (úgy tűnik, ez nem annyira tetszett a dvd forgalmazójának; olvastam is egy helyen Fulladás vs. Cigányút tárgyú felszólalást - a lényeg, hogy ne legyen semmi kőbe vésve). És mondok még valamit, Anjelica Huston dzsal kiskamasz fiacskájával egy - feltehetően lopott - iskolabuszon valahol Amerikában (nem, majd kölcsönözték; anyám, add el a házat: már a felénél olyan sok!).

Szeretjük, persze hogy szeretjük, de ez az idei különösen kedves nekünk, hiszen - mint ahogy viszszatérő szokásuk - ezt az alkalmat is valami "speciális tematika köré" kanyarították: 1969 negyvenedik évfordulóját ünneplik. Hát, igen, a Magyar Narancs volt még evvel így. Mármint az ünnepléssel, konkrétan tizenöt esztendeje, egy forró nyári szám több mint tízoldalas mellékletével köszöntötte a 25. "évfordulót"... Nagy lelkek, ha találkoznak, ugye. Nos, nevezett kiterjedésű lelkek, úgy emlékszem, már a kezdetek legkezdetén találkoztak. Végtére is körülbelül egyidősek vagyunk, a Narancs 1989-ben, a Mediawave 1991-ben indult - de nem azért tegeződünk, mert mi vagyunk a kicsit idősebb. Hanem azért, mert kábé ugyanaz az eresztés vagyunk, egyívásúak. Akiket a rendszerváltás (igénye) lökött ki a placcra.

Tudja a manó, hogy mit szólna a művelt világ kifinomultabb része, ha mondjuk egy magyar filmben téliszalámival nyilazó pulikutyák fürdenének a tokajiban. Felteszem, röhögnének, ami arra utalna, hogy a művelt világ (különösen a kifinomultabb fele) kettős mércével mér.

A legkorszerűbb történelmi és filmtörténeti munkák átdatálják azt a Magyarországon eddig jobbára a hatvanas-hetvenes évekre tett filmes gyakorlatot, mely úgymond burkoltan fogalmazta meg diktatúraellenes mondandóját. Mondván, az sokkal korábban alakult ki. Már a legvadabb Rákosi-korban, 1951-ben feltalálták a leleményes honi címadók, hogy hogyan lehet előre elárulni a majdani műélvezet minőségét is. A selejt bosszúja Latabár Kálmánnal adja ennek cáfolhatatlan bizonyítékát; megüzenték, kerüljük nagy ívben el a mozit, de mi persze nem hallgattunk rájuk, mert rajongtuk a művészt... - ts -

Nehéz a titkos ügynök élete, olykor annyira be kell épülni az ellenséges szövetanyagba, hogy nem maradhat szinte egy szál sem, ami egykor volt énjéhez, a jókhoz visszaköti. Egy mégis maradhat talán, de azt számos esetben - itt nem feltétlenül az adott ügyről beszélünk, hanem a tárgyban fogant munkák széles tengeréről - kiiktatják (azt is megfigyeltem, hogy mindgyakran célzott lövéssel).

Pedig Luc Besson valaha még ehhez is értett! Mióta persze fröccsöntött tömegtermelésben nyomatja kifele az árut, a helyzet csak bonyolódott. Attól ugyanis, hogy elmondhatjuk: immár nem ért hozzá (hogyan jusson egy idióta egy szálon lefuttatott történetével egészen a szívünkig), még nem változott semmi. Ugyananynyit röhögünk. - ts -

A múlt héten a Baader Meinhof csoport, két hét múlva a berlini techno-szcéna bugyraiban forgolódó Berlin Calling a mozikban, ám e héten egészen a videokölcsönzőig kell elmásznunk a betevő németjeinkért. Voltaképpen a Wir sind das Volk megéri a sétát, érdekes egy zsiráf (olyan állat nincs).

Ha a rokonszakmákat bemutató filmművészeti törekvések piramidális halmazában egy kicsit elturkálunk, még véletlenül is a kezünkbe akadhat a Butch Cassidy és a Sundance kölyök életét és munkásságát tárgyazó kompozíció. Miért az, miért az? Tán Baaderéktól oly idegen volt a bankrablás? Szóval George Roy Hill a szemtanú hitelességével távolról sem vádolható 1969-es (Andreas és Gudrun épp a szárnyaikat bontogatják) filmművének perdöntőn vissza-visszatérő kérdése, hogy: "Kik ezek, és mit akarnak?" Mondhatnánk, hogy ez ott az üldözőkre vonatkozik, nem pedig az üldözöttekre - de ez mindegy; most például sokkal beljebb lennénk, ha megtudnánk valamit mondjuk a korabeli NSZK-ról. A fene tudja, hogy mitől nőtt a Bundesliga-frizura. Odáig már nem is ragadtatnánk magunkat, hogy mi lenne, ha kiderülne valami a végül egészen a golyóig elmenő fiatalok mozgatórugóiról. Nekem ne tessék avval jönni, hogy nácik voltak a szüleik, illetve rosszallották a vietnami háborút - mert ahhoz nem kell rögtön filmművészt kihívni, megtette már a magáét a híradós kolléga és a Spektrum tévé vagy a Rubicon magazin, satöbbi. - ts -

Joulupukki halálának éjszakáján - ha jól emlékszem, ez volt a címe annak a dermesztően morbid és nyomasztó, de hát milyen is lenne, ha egyszer skandináv novellának. Magam csak a képregényváltozatát olvastam (fordította: SztyopaX), de biztos megjelent valami antológiában is (Nyűhalál a rög fölött - fiatal számi elbeszélők; ilyenre gondolok). No, abban havas tájat látunk nagytotálban, fut a szán, szalad a szán, csilingelnek a csengettyűk a rénszarvasok nyakában, a Télapó hangosan kurjongat, hallali, hallali - s a távolban feltűnik egy falucska. - ts -

Mit kapunk, ha Aki Kaurismaki Gomolygó felhőzet című filmmunkáját úgy, ahogy van, beledobjuk egy fazékba, s felhelyezzük az üzemi hőmérsékleten duruzsoló sparherdra? Semmit, lassan forrni kezd (víz van benne). S ha a forrásban lévő felhőzetre ráborítunk tetszőleges című Eric Rohmer-filmeket? Semmi, egy ideig alábbhagy a forrás, aztán újrakezdi.