Film - A vasfejű - Kathryn Bigelow: A bombák földjén

  • - ts -
  • 2010. február 18.

Film

"Éljen a bajnok! Éljen a bajnok!" - emlékeznek még Anthony Fallon parancsnokra? Hát kis segédjére, a rózsaszínű moherpulóvert kihajtatlan inggallérral viselő Charlie Braddockra?

Kathryn Bigelow filmje olyan, mintha a népszerű HBO-s tévésorozat, a Gyilkos megszállás (Generation Kill) folytatása lenne - kicsit más, bár olykor nagyon is hasonló eszközökkel. Míg a mondott széria a szárazföldi csapatok Kuvaittól Bagdadig tartó menetelését mutatta be a dokumentarizmus illúzióját keltő módszerekkel - ami korántsem véletlen, hiszen Ed Burns és David Simon (a The Corner alkotói, híres művük a Drót) írták -, addig Bigelow a Bagdadban töltött, máig (s valószínűleg holnapig is) eltartó szép napok krónikásának jelentkezik, egy hiányszakmák népszerűsítésére feltalált zsánerben. A műfaj eddig általában a tűzoltók ügyes-bajos dolgait jelenítette meg akciódús körülmények között, de láttunk mi már pofozkodó hálókocsi-kalauzt is, s lenne is pár ötletünk. Bigelow ellenben a katonai robbantási szakértők, mindközönségesen a tűzszerészek nehéz, fáradságos, minden pillanatában teljes odafigyelést, 120 százalékos koncentrációt igénylő, s még így is roppant veszélyes foglalkozását "veszi górcső alá" - harctéri szolgálatuk utolsó hónapjaiban. A napi robot során - itt-ott elhelyezett vagy elhagyott - bombákat kell, gyakorlatilag a futószalag melletti munka monotóniájában, hatástalanítaniuk. De vajon sikerül-e? Túlélik-e az utolsó szolgálatot?

Mielőtt elhamarkodottan rávágnánk, hogy az utolsó előttit biztosan túlélik, s ráérünk izgulni értük majd utána, a két óránál valamivel hosszabb film legvégén, nos, gondoljuk meg jól. Nem tudom elmesélni, mert spoileres lenne, de van egy filmkészítői trükk a mozisztárok felléptetésével, mindenki ismeri, pont százéves, mindenki imád beszélni róla, de nagyon kevesen merik (merték eddig) megcsinálni. Kathryn Bigelow viszont egy cseppet sem tétovázik - megcsinálja. Háromszor is. Másodszor nekünk már kicsit sok (kitaláltuk előre a poént), de egy hollywoodi filmben középarányosnak mondható, hisz általában mindent többször mondanak és mutatnak bennük.

Ennél több trükközést a brutálisan kötött forma - hazafias, háborús, szakmai akciófilm, "irány az Oscar" jeligére - nem is bírna el. Sajnálatos módon azonban akkor jönnek ki A bombák földje problematikus vonásai, amikor e kötöttségeket darabonként vizsgáljuk (talán tekintsenek is el e metódustól, ha megnézik).

Mindevvel együtt kétségkívül az akciós szál a leginkább problémamentes. Horrorokból és velük házas sci-fikből vétetett a módszer: attól kell félnünk, hogy mikor és az űrhajó melyik bútordarabja mögül ugrik elő az alien, s eszi meg a reá merő önvédelemből - és a világ jobb megismerése és megértése céljából - vadászó embert (értsd: melyik színes zsinór téves átvágása következtében robbanunk fel mindannyian, s velünk a világbéke). Anthony Fallon parancsnok, aki mindig azt énekelte (ha jól emlékszem, Sinkovits Imre hangján), hogy "Éljen a bajnok! Éljen a bajnok!", az Richard Harris volt, s mindig a megfelelő színű zsinórt vágta át, szemben például a David Hemmings megformálta segéderővel, akinek így rossz vége lett már a közepén a nagyszerű Richard Lester 1974-es Pénzt vagy életet (Juggernaut) című filmjében, amely szintén nagy hangsúlyt fektetett a szakmaiságra. Mely szakmaiság Bigelow munkájában a lassúság képeiben jelenik meg - biztos módszer, kasszafúrós filmek is előszeretettel alkalmazzák. Hosszan matat a csávó a szerkezeten, közben rágjuk a körmünket, hogy a levegőbe röpül-e. És tényleg izgulunk (nem is csak a mondott trükk miatt). Hanem elsősorban Bigelow hangulatteremtő erejéből kifolyólag. A film olyan, mintha tényleg Irakban lennénk, noha a korszerű technológiák korában nem könnyen elképzelhető, hogy a US Army toptűzszerészei olyan, a búvárkodás hőskorában játszódó némafilmek jelmezeire felettébb hasonlító védőfelszerelésben bénáznának, amilyenben A bombák földje főszereplője minduntalan.

A háborús ügyekre fordított energiák végül kimerülnek az említett hangulatfestő szándéknál, s a többit a legolvasottabb hollywoodi receptkönyvek vonatkozó fejezeteire hagyják az alkotók. Így felvetődik a kérdés, azért volt-e elengedhetetlenül szükséges hihetőre formálni a sivatagi és bagdadi környezetet és koreográfiát, mert ellenkező esetben óvatlanabb néző azt hihette volna, hogy Vietnamba tévedt (vagy urambocsá', az indiánok elleni honvédő háború mezejére). A iraki dolgozók két csoportozatra oszthatók ugyanis (fogadjunk, hogy nem hiszik el nekem, hogy a bagdadiak rendszerint az ablakban intézik a dolgaikat). Rossz arabok, akik robbantanak, lőnek, csúnyán néznek és valami érthetetlen nyelven karattyolnak, ill. eszük ágában sincsen megállni a karjelzésre. A másik csoportban egy nehéz életű kisfiú és egy koros tanárember van - utóbbi (szavamra!) csak tévedésből. Kéri számon a fene a jellemábrázolást, s azt is belátjuk, hogy kiradírozni sem lehetett teljesen a helyieket - hisz a bombát csak oda kellett készítenie valakinek a tűzszerészek elé. Annál is kevésbé kérnénk számon az ilyesmit, mivel Bigelow a főhősét kétszer állította sorba a jellemábrázolási osztogatáshoz. Oh, vele annyi minden van, gyereke van, és mégis mindennap kockáztatja az életét, elvált, de együtt van az asszonnyal, kibukik olykor, de aztán újra elképesztő bátorsággal (keményebb szitukba vakmerőséggel) veti magát a gyilkos szerkezetek elleni küzdelembe, s nem szenvedheti az igazságtalanságot még a nehéz körülmények között sem. Dohányzik.

Kathryn Bigelow - miközben egy lassú, de sok helyütt tagadhatatlanul izgalmas és érdekes filmet visz végig, profi jelenetekben - feltűnően elfelejt véleményt nyilvánítani az iraki háborúról, pláne békefenntartásról, hogy végül is az mi fán teremne. 't az all american boy viselkedése érdekli a bajban, a vérzivatarban - az meg minden szereplőjének egyforma (ti. a viselkedése). E szemléletet nevezhetjük akár hazafiasnak is. A filmakadémia például annak fogja, nálunk a Kádár-érában imperializmusnak hívták.

Ma csak egy mozi.

Forgalmazza a Budapest Film

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van. Teátrálisnak teátrális, végül is színházban vagyunk.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Hatvanpuszta két hintája

Hatvanpuszta két hintáját nem Hatvanpusztán, hanem Budajenőn lengeti a szél egy takaros portán, vagyis egy takaros porta előtt, ez még nem eldöntött száz százalékig.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.