Sydney Pollack 1969-es filmje, a Horace McCoy (magyarul is megjelent, sőt több kiadást is megért) 1935-ös kisregényéből forgatott A lovakat lelövik, ugye? döntő jelenete ez, amikor már a napnál is világosabb, hogy nem menekülhetsz, hiába futnál. Egy "maratoni táncverseny résztvevői" gyötrődnek akkor már időtlen idők óta - egyszerre saját életükben és létük (kilátástalanságának) cseppecskét keresett metaforájában.
Az igyekvő Andrea Arnold, egy rövidfilmes Oscar-díj és számos első filmesnek kijáró magas rangú vállveregetés boldog tulajdonosa az ugyancsak sok helyen méltatott második nagyfilmjében nem sokat cicózik, le is lövi azt a lovat, akarom mondani, ezt a poént. Látszólag sok múlik azon is, hogy miért teszi: őszinte kalaplengetés a felmenők előtt, vagy szimpla jófejség. Utóbbira utalhat, hogy Flashdance-es flash is van a filmben, a hősnő húgát pedig szalajthatták volna egyenest a Házibuliból is - de valójában mindez nem sokat számít, inkább egyéb természetű környezeti hatások dominálnak. Bár az éppenséggel nem lett volna érdektelen, ha Vic szülei nem egy fogorvos-grafikus házaspár, hanem a telep az apja és valamelyik lenőtt hajú sarki démon az anyja neki. Andrea Arnold szállítja is hozzá a kellően rémes teret és a bele kívánkozó rémes alakokat, de sokkal többet nemigen vesz észre rajtuk, mint elődei. Vagy annyit sem - s ez annál is nagyobb mutatvány, hiszen nevezettek egyszer már megmutatták, mit kell észrevenni. S az egészen szomorú helyzet az, hogy őket sem kell szentté avatni felfedezéseikért - McCoy kisregénye egy lendületes lektűr, miként a belőle készült filmmű sem jut mélyebbre, bár mindkét dolgozat jelentős kifejező erővel jeleníti meg visszafogottan innovatív közölnivalóját (az ilyenre mondjuk, hogy mestermunka). Cannes dédelgetett kedvence dehogy jut idáig, megreked a hangulatfestésnél - már megint szar az élet a panelpokolban, de mindig találhatni arrafelé egy jobb sorsra érdemes, elemi energiáktól majd' felrobbanó fruskát, aki egymaga elvégzi, amit egy egész filmnek kellene, magával ragad. Ragad, ragad éppenséggel - egy (pár) pillanatra, aztán elenged, amint nem tisztán önmagát kell adnia, hanem kicsit is idegen a szituáció: egy elszánt kezdő helyzetgyakorlatait látjuk.
Lehet, hogy Ranódy László tényleg megtalálta az igazit Czinkóczi Zsuzsa személyében Csöre szerepére, de ott volt neki hátországul Móricz is, biztos, ami biztos, hátha mégsem elég valakinek a puszta személyében felkavarónak lennie. És milyen igaza volt. Megmondom, milyen: dicstelen múlt korához illő, manapság nehezen konvertálható, mert rossz benne a munka és kereset arány. Andrea Arnold jobban tudja ezt, kell a kiscsillag mellé egy feltörekvő sztár (szívdöglesztő Fassbenderünk), a többi meg nem sokat számít, lehet csiszolgatni közben majdani áruvédjegyeinket, különös tekintettel a csukott szobák vörös fényeire, amelyekért már a Red Road kedves (értő) közönsége is annyira odavolt.
Mert mondhatjuk azt, hogy az alkotó a minimálkörnyezetéhez minimálsztorit választott, de nem vagyunk kisegítve vele (nem lesz jobb, csak idegesítőbb a filmje). Hiszen szó sincs itt minimálról, a filmezéshez felhasznált tér komfortfokozata távolról sem egyenlő a megjelenítésére helyezett hangsúlyokkal: Andrea Arnold filmje éppenséggel arról szól, hogy de nagyon meg tudom én mutatni a leput (oh, hányan jöttek már evvel). Mert, ha mégsem erről szól, akkor kénytelen arról szólni, hogy jön egy lovag, aki első blikkre trógernak látszik, de már akkor is elég jól mutat félmeztelenül, aztán gyorsan kiderül róla, milyen kedves, segítőkész fiú, kis jellemhibákkal, hogy végül lehulljon a lepel. Mert hogy lehull majd, az ott ordibál minden kockán (annak ellenére, hogy a megfejtés meg van mutatva már rögtön az antré után) - nos, ha mindezt véletlenül kinn felejtjük a borotválkozótükrön, és beveszi valaki, annak biztos annyi (pont az efféle igyekezet vágta haza az ugyancsak brutálisan túlértékelt Red Roadot is). És arról is még, hogy bár mindenem a tánc, de engem nem kaphattok meg, a lelkem szabad, s a szívem egy vándorcigány.
No, ezt én is ismerem végre, énekeljék csak velem: Il Cuore é uno Zigano...
Forgalmazza Cirko Film - Másképp Alapítvány
