"- Te, hány éves is most az öreg?
- Hetven.
Kicsit később: - Tudtad te, hogy az én apám is hetven?" - e párbeszéd Jancsó Miklós Oldás és kötés című filmjéből (1963) való. Az a helyzet ott, hogy Latinovits Zoltán a már nem teljesen tejfelesszájú, de még mindig nyugodtan fiatalnak nevezhető orvos (lefogadom: krisztusi korú) egy hirtelen trauma hatására (hetvenéves főnöke megment egy beteget, akiről ő és harcostársai, a generációváltást erőltetők már lemondtak) meghasonul, és keresni kezdi önmagát.
Most hagyjuk a hatvanas évek halmozottan hátrányos helyzetű magyar értelmiségének nyáladzását, és nem is azért citálunk, mert A hiteles kép c. kötet publikálásakor Hans Belting is épp hetvenéves volt (annál is kevésbé számít, mert vagy negyedszázada a művészettörténet, a nem is létező, a jó ideje halott művészettörténet sztárja a nevezett). Hanem arról van szó, hogy Magyarországon akkor tett utoljára látogatást Belting jelen kötetének főszereplője (még inkább protagonistája) - amit azóta láttunk, hallottunk felőle, az mind gyanús... Mint eleve a fickó (Latinovits) neve is, Jámbor Ambrusnak hívják - ennyi erővel lehetne Jézuska is. Nos, ez az önmagát kereső konok ember - miután ebbéli igyekezetében letudott egy látványosan a korszellemhez szabott házibulit Domján Edittel - "hazatér". Viszszamegy a gyökerekhez, tanyára, az ott ilyen paraszti elfoglaltságokkal eléggé hiábavalóan szöszmötölő, élete során magát agyonra dolgozó apjához. Önök, uraim, nem emlékeznek Barsi Bélára, miért is: egyike volt a kor rendre paraszti szerepekkel megküldött vénjeinek, nyakig felgombolta az ingét, fejébe húzva kucsma volt, és sohasem mutatkozott borosta nélkül, vékony fejhangjában, éneklő mondataiban évszázadok sikolya. És akkor volt egy pillanat, jelenetnek sem mondanám - a délutáni napsugár betűzött a nádtető alá, a tornácra, az apa belülről támasztotta a korlátot, a fiú kívülről -, amikor megjelent a szentháromság (ha mégoly szentségtörőn is). Képen, képben. Az apa, a fiú és - az egyetlen cáfolhatatlannak tetsző információ képében: hogy a napsugár csak itt, csak így és csak ekkor képes így beesni a fejükre - a szentlélek. Soha többet nem láttunk ilyet magyar vásznon, ezt se sokáig, jött Avar István (a tehetséges Mr. Júdás, aki a döntő pillanatban ott maradt, s aztán csak haragudott). A vásznakon meg jöttek aztán az új és újabb Jézusok, az egyik borrá változtatta a szódás szifon tartalmát, a másik levágta önfülit vagy valami mását. Jöttek a képek sorban, és a jóisten sem tudta levakarni róluk a novellákat, és senki nem látta többet az információt. Jeltelen sírba kaparta magát a csak itt, a csak most, a csak így...
És amikor a leghülyébben állottunk, hogy a fényképezés (vagy akár a hangrögzítés) forradalmi változása - ami az orrunk előtt épp lezajlott - jaj, mivé is teszi a 21. századot, akkor egy oknyomozásba csomagolt kinyilatkoztatás (mely műfajszörny leginkább a szerző státuszának köszönhető) visszamegy ismét a gyökerekig, vissza Jézusig és az ő képéig, maszkjáig, arcának lenyomatáig.
Kiteregeti gondosan a torinói szennyest, s áttáncol az emberiség fényképezésbe és vallásba valamiért együtt belevetett hitén, mint egy jó svádájú tudós és egy könnyű léptű balerina keresztezéséből született stalker. Akire nem vonatkozik röghöz kötöttségünk, tudniillik képfaló dühünk sértődött megtestesülése, miszerint az nem is ér, ahol én nem vagyok ott. Ám, ha van róla (egy) képem, aláírom, láttamozom - ilyen-olyan fenntartásokkal olykor, de végül mégis: viheti a gyerek vissza az iskolába a szignált ellenőrzőt. Mindebből okkal következtethetünk a társadalmi léptékű idolátriára (kábé a képek bűnös imádatára), mint születési rendellenességre, amin bármilyen gyermekkorban beadott oltás is csak tüneti kezelés lehet. E sajnálatos egészségügyi tényből pedig az következik, hogy a képekkel bonyolított szélhámoskodás ma már távolról sem annyiban áll csupán, hogy a kép elhitesse magáról, hogy ami rajta van, az a valóság, sokkal inkább az a poén, hogy az egy valóság. Egy másik, amelyben nem veszel részt, mert épp nem vagy ott, pedig lehetnél, vagy eleve ki vagy zárva belőle (mikor mire van megrendelés).
Ilyenképp egyszerre van vége a katolikusok képfüggőségének és a protestánsok jel(szó)vonzalmának, és maga Jézus Krisztus is - a szentháromság egyetlen lehető megjelenése - viszonylag rég lejátszott, jöttek a pápák a helyére, hiszen már az egyházak sem művészekre bízzák a közlendőiket, lévén a bolygó népessége belakta már egy ideje a jövő összes szabad szemmel látható realizmusát, amiért nyilvánvaló, hogy az egyetlen hű isteni kurír a korszerű tömegkommunikáció. A művészek csak bajt okoznak, tán Pasolini volt az utolsó jó fiú, egyéb törekvése nem lévén, mint a Máté evangéliumában (melynek eredeti címét tévesen említi a könyv, de ez csak szőrözés: a fordítás érthető és lendületes, ami e tárgynál mindenképpen nagy szó) képpé formálni - a legszikárabban, úgy a legpontosabban - a Szentírást. De mit lehet kezdeni Mel Gibsonnal, aki még csak művésznek állni sem akar, csupán a brutalitás és szenvedés radikálisabb megközelítésével szeretne hatásos filmművet, ami azonban önmagában is sérti az egyház pozitív és optimista üzletét, mondjuk így: üzenetét.
Summa summarum Belting műve érdekesebb, kalandosabb, mint A Da Vinci-kód, arról már nem is beszélve, hogy nem is ostoba. Közben mégis ugyanaz, egy izgalmas nyomozás egyházi műtárgyak között az igazság kiderítésének nem túl reményteli, ám kétségkívül eltökélt szándékával. Hogy is, képekből az igazságot?
Majd' negyedszázaddal később Jancsó Miklós ugyanúgy kezdte el A szörnyek évadját, mint az Oldás és kötést, csak Latinovits helyére Cserhalmi Györgyöt ültette az Alagútból a Lánchídra hajtó nyitott tetejű autóba. De az új autó az új hőst már nem a tanyára röpítette, hanem egy csarnokba, ami tele volt televíziós monitorokkal, amelyek ugyanazokat az eseményeket mutatták, mint amit a vásznon láttunk, csak egy kicsit máshonnan, csak egy kicsit más pillanatban. S azóta eltelt még negyedszázad, de a kép szemernyit sem változott, maradt a mindenkori hatalom legfőbb fegyvere.
Fordította: Hidas Zoltán. Atlantisz Könyvkiadó, 2009, 314 oldal, 3396 Ft
