- ts -

Vannak műfajok, amikről a dolgos hétköznapokon megfeledkezik az ember, úgy van velük, mintha kihaltak volna, de ha valaki rákérdez, vagy szembejön egy ilyen az utcán, nyilvánvaló: köszöni, jól van, csak most épp búvópatak - gondoljunk például a westernre.

Bemutatni, hogy az ember mennyire szeretetreméltó és mennyire sebezhető, világos, bár nehezen megfogható hivatala egy játékfilmnek. A hit, hogy az ilyesmi nemcsak mozihősök sajátja, adott esetben nézőhegyeket mozgathat meg - így épp ezen a területen tapasztalható a legtöbb visszaélés (bár gonoszok is versenyben vannak, kétségtelenül).

Van egy pillanat, mielőtt tűélesre húznánk a lencsét. Már minden látszik, de még semmi sem egészen tiszta. Minden könnyen felismerhető, s ha a kép egyáltalán hordoz(hat) valamiféle információt, az kis nehézségek árán felfogható. Akutagava működési területe ez a tartomány.

A világ valamely sarkalatos üzemének itt-ott adódó zavarai mindig is piacképesnek számítottak a moziban - ám ezt vagy megerősítik befogadói tapasztalataik, vagy elhiszik nekünk becsszóra, mert a műtörténeti áttekintést szívesen elhagynánk.

A jövő héten lesz negyvennégy éves, kémnőknél ez a legszebb kor, tudja azt mindenki - kérdezzék meg Mata Harit. Nyilván a születésnapi készülődésnek köszönhetjük (1963. május 13-án jelent meg először a londoni Evening Standard hasábjain Peter O'Donnell Modesty Blaise című képregénye - felteszem, péntek lehetett), hogy a művésznő kalandjainak e 2002-es filmes feldolgozása épp most látott nálunk napvilágot - egyéb okot el sem bírunk képzelni.

A B-movie olyan, mint a négyes találat a lottón, elmegyünk vacsorázni, oszt' annyi. Stílben, helyesen: kurva jó, de feldughatjuk - vizsgált opusunkban alulról szagolja a félezret a kimondott fuckok száma, így még a "hajunkra kenhetjük" formula is merő szépelgésnek hatna.

Történetünk 1960-ban kezdődik vagy a múlt szombaton; világos: igyekszünk némileg túltekinteni a jelölt műalkotáson - kényszerből persze. Ugyanakkor az 1960 bizonyára túlzás, végtére is Michael Winner filmje, a Chato földje 1972-ben készült; hatvanban a Hét mesterlövész: mondjuk nekünk ez a Chatót is alakító Charles Bronson első fellépése - így utólag legalább, arra ugyanis nem esküdnék meg, hogy a Chato földjét nem véletlenül előbb mutatták-e be Magyaroszágon, mint A hét mesterlövészt.

Az ötlet mérsékelten eredeti, de távolról sem reménytelen. A hőst az első kockákon elcsapja egy autó, aztán máris egy moziban látjuk viszont, éppen élete filmjét - tudják, azt, ami állítólag közvetlen a halál beállta előtt lepereg mindenki előtt - kezdik vetíteni.

Elnézve a nem kereskedelmi szándékokkal fogant játékfilm-természetű mozgóképek szerencsétlen sorsát, tényleg nem sok választás marad, mint lépcsőjelenet-váltás. Fennáll a lehetősége annak, hogy ez most bevégeztetett...

Emlékeznek még Picasso kalandjainak finn dizőzére? Az előadó, aki csak azt az egy sanzont tudta, és azt sem cifrázta soha.

Éppenséggel ez egy nem túl sok jóval kecsegtető cím. Ha még hozzávesszük, hogy spanyol gyártmány, előfordulhat, hogy megsokszorozódnak a félelmeink - már ha szeretünk annyira moziba járni, hogy ne szégyelljük előítéletességünket, inkább afféle önvédelmi praxisként tekintsünk rá.

Van a sci-finek egy olyan iránya, ami nem távoli galaxisokba visz el háromezer év múlva, hanem itt játszódik miközöttünk, mondjuk, csak harminc év múlva. Mindössze harminc: még látjuk magunkat öregen, öregebben, még felismerjük, hogy a sarki tejivóból luxusszálló lett, a kocsmából benzinkút. Az ilyen sci-fikben van a spiritusz.