Történetünk 1960-ban kezdődik vagy a múlt szombaton; világos: igyekszünk némileg túltekinteni a jelölt műalkotáson - kényszerből persze. Ugyanakkor az 1960 bizonyára túlzás, végtére is Michael Winner filmje, a Chato földje 1972-ben készült; hatvanban a Hét mesterlövész: mondjuk nekünk ez a Chatót is alakító Charles Bronson első fellépése - így utólag legalább, arra ugyanis nem esküdnék meg, hogy a Chato földjét nem véletlenül előbb mutatták-e be Magyaroszágon, mint A hét mesterlövészt. Ha így volna, arra is akadna magyarázat, a Chato azon - vélhetően kisebbségi sorú (akkoriban pláne) - amerikai westernek közé tartozott, amelyek nem bíbelődtek sokat a történelemmel, de az indián volt bennük a jófiú, s az ilyet itthon szerette a rendszer (vö. Gojko Mitiæ). A western alapjáraton is paranoiás műfaj - arról szól, hogy ki lő először -, de a két említett darab különösképpen az. Calvera, a banditavezér eszement emberáldozatokra képes egy koldus falu éppen esedékes újbóli megsarcolásáért A hét mesterlövészben, Chatót pedig tizenhárom kretén üldözi a filmidőn át, még akkor is, amikor már világos, hogy semmi értelme, hogy ez a kergetőzés csak a halálba visz...
Hogy ezek a filmek milyen sikeresek voltak, de inkább máig is milyen sikeresek, nem kell ecsetelni. Mi a Chato képlete? Tizenhárom barom üldöz egy szerencsétlent, míg az az egy mindükkel nem végez (jó-jó, időnként maguk is besegítenek neki). Három év sem kellett - nyilván a siker hozta -, Michael Winner megfordította a képletet: már eleve az egy szem elmebeteg üldözi a tizenhárom (előszörre kicsit kevesebb, a végére nagyságrendekkel több) idiótát - ugyancsak Bronson az 1974-es Bosszúvágy című filmben. Winner ekkor már lehántott az anyagról minden sallangot, eldobta a western bohócsipkáját, nincs már a természet fia, nyugdíjba ment az őt üldöző polgárháborús lúzer (déli veterán; Jack Palance százszor izgalmasabb a Chatóban, mint a címszereplő Bronson), nem fúj a préri csontig ható szele, szimpla nagyvárosi farkasok esnek egymásnak - napjainkban (napjaikban), tán Chicagóban először, aztán Amerika számos városában, ahova az alkotói szándék fújja az útközben emblematikus figurává hízó (pontosabban puffadó) Paul Kersey-t (Bronson): Bosszúvágyból összesen öt készült (az utolsó 1994-ben, a gyakorlatilag már felismerhetetlen színésszel). Mind arról szól, hogy a nyugodt, békeszerető építész közeli hozzátartozóit faragatlan huligánok súlyosan, életveszélyesen, nemegyszer halálosan molesztálják, és a rendőrség tehetetlen, ám a fájdalom gyilkoló elmebeteggé teszi az előző részből már-már felépülni látszó hőst, miért is lelő minden szembejövő, huligánnak látszó mellékszereplőt. A sokat emlegetett probléma a művel, hogy aszerint így áll helyre az igazság, ti. önbíráskodás útján.
Mindezt (ami az előzményeknek még csak egy része) nem szimplán azért meséltük el, mert Az orvlövész ugyanezt a mesketét vezeti ismét elő, hanem azért, hogy búcsút vegyünk az olyan - részben hollywoodi, részben univerzális - műfajoktól, amikről a szcéna első száz évében azt hittük, kitartanak örökétig.
Az orvlövész históriája leginkább a sallangokba való visszaöltöztetésével modellezi az idők változását. Valakik le akarják lőni az elnököt... - e nélkül nem lehet ma már semmit - szinte vígjátékot sem (az utolsó álló műfaj) - moziba engedni. Ül a cenzor Beverly Hillsben, s azt mondja, de szó szerint: "És Bástya elvtársat már nem is akarja megölni senki?" - és úgy vágja vissza a forgatókönyvet, mint annak a rendje. "És mi van a terrorizmus elleni harccal?" - ha nincs CIA, ha nem kell kihívni az esethez az FBI-t, akkor megette a fene az egészet. Az alapértékek változtak meg, bárhogy is igyekszik Hollywood azt a látszatot kelteni, hogy azok a régiek.
Bob Lee Swagger (Mark Wahlberg), a hadsereg különlegesen kiképzett mesterlövésze visszavonul (okkal, még szép: egy operáció során övéi sorsára hagyják - mint a mű sejteni engedi, Bob Lee utólag lerendezte a dolgot az illetékes középvezetőkkel), ám derűs magányát a hegyek között Langeleyből érkező kisded delegáció háborgatja az elvárt sztorival: bajban az elnök, vissza kéne térni, hisz csak egy őrmester tudja megmenteni. Kiderül: az elnök egy piramidális seggfej, már az elődje sem volt Bob Lee ínyére. Na de az alkotmány szerint betöltött helye... - az mindjárt más, ugye? Akkor indulni kell! Erről van szó, a többi rizsa (a hülyegyereket megint felültetik, s reménybeli megmentőből üldözött lesz, végül megöli a stáblista túlnyomó többségét, tényleg nem érdekes - mondjuk multiplextechnikailag rendben van a dolog, de én azt sem bánnám, ha nem lenne).
Ami egy ideje számít, az az állam és a külső-belső ellenségei - és kész. Hülyeség is lenne ezt indiánokkal előadni, volt azoknak atombombájuk? És gyorsan ölő víruskészletük? Hírből sem ismerték a burnuszt. Legfeljebb nemi betegségük meg nyiluk volt.
Vagyok én - adott esetben akár hős -, s van az, amit a CNN-ből vagy a világ bármelyik tévéhíradójából az Amerikai Egyesült Államokról tudni lehet: kettőnk viszonyulása határozza meg a mai hollywoodi termékek perdöntő hányadát. Hát, vagyunk mi ketten egy műfaj? Ne áltassuk magunkat, dehogy! Még burleszk sem. Western? Krimi? Lehet szerelmes belém egy iroda (akárha ovális is)?
Ja, hogy mi történt szombaton, pontosabban a hétvégén? Lenyomták a Le Mans-i 24 órás motorversenyt. Tudják, ki nyerte? Igen, ő. Az, aki majd június közepén (asszem 16-17., nézzenek utána) a 24 órás autóversenyt is nyeri. Jack Bauer. Eztán, ha bármikor moziba mennek, figyeljék őt vagy az embereit (elárulom, Az orvlövészben a hős legfőbb segítőjének álcázza magát, persze fogságba esik és megkínozzák, de nem mond semmit - Kate Mara az ötödik évadból). Elmúlt már az az idő, amikor Paul Newman-szerű figurák vitézkedtek a Le Mans-i 24 óráson (valamikor a hetvenes évek elején egyszer tán egészen a második helyig vitte), ha nem ül egy titkos ügynök az autódban, akkor lemaradsz, mint a borravaló.
Ugyanakkor a mese lehet, hogy ma már nagyon más, de az előadás, az eszközök fenét sem változtak. Például Fred Zinnemann híres westernje, a Délidő is real time-ban játszódik, pedig 1952-ben készült.
Forgalmazza az UIP-Duna film
