Bemutatni, hogy az ember mennyire szeretetreméltó és mennyire sebezhető, világos, bár nehezen megfogható hivatala egy játékfilmnek. A hit, hogy az ilyesmi nemcsak mozihősök sajátja, adott esetben nézőhegyeket mozgathat meg - így épp ezen a területen tapasztalható a legtöbb visszaélés (bár gonoszok is versenyben vannak, kétségtelenül).
Az idei Titanic fesztiválon bemutatott, s végül a kölcsönzőkig jutó kanadai-angol produkció is ezen Szküllák és Kharübdiszek között próbál célba jutni - nos, megvannak hozzá a módszerei. A kipróbált módszerei... Meg a sztorija, meg az előadói - ugyan mindről lerí a biztosramenészet, de az alkotók mégis mintha tisztában lennének bizonyos határokkal, ha túlságosan nem is hagyják magukat befolyásolni ezen ismereteiktől.
A történet az éppen esedékes fordulataira rímelő múltbéli események fel-felidézésének ritmikája szerint halad előre a hóban. Kanadában járunk, megérkezett Alan Rickman repülővel, szomorú és magányos arckifejezést visel, a zord éghajlathoz illő meleg ruhával. Gépkocsival folytatná az útját, családi okból Winnipegbe - egyébként mér' is menne oda az ember ilyen hidegben. Ráakaszkodik egy kiscsaj, vinné már el egy darabon. Alan (amúgy Alex) kis riszálás után már kötélnek áll, de még jónak látja utasa orrára kötni, hogy épp most jött a börtönből, ahol gyilkosságért tartózkodott. Nos, ezen a ponton még hihetnénk, hogy valami egészen más filmhez lesz szerencsénk, hm, a gyilkos és a lányka road-movie-ja. De jön egy rohadt nagy kamion, és baaaing! Sose jutunk Winnipegbe.
Tehát fönn kezdünk nagyon, fönn a magasban - lehet, hogy láttuk egy villanásra a kamiont a parkolóban, de úgy jött, ahogyan a moziban kell: egyszer csak; a semmiből. A roncsból csak az egyik kászálódik elő, Alan. Ekkor rögtön két lépcsővel lejjebb szállunk - Rickman ugyan nem a sztárok legnagyobbika, de jelenléte minden vásznon egyformán (eléggé) hangsúlyos, ha ő marad a roncsban holtan, az egy határozott és okkal feltételezhetően pozitív ígéret az elkövetkező másfél órára, valami olyasmi, mintha a Véres kés 1 legelején lelőnék Bruce Willist. Egy autóstoppos lány halála a film elején, az ugyancsak határozott ígéret, ám hogy mire, arról, khm, a kelleténél is bőségesebbek a tapasztalataink...
Mindeközben a fő dramaturgiai mozgatórugó mégis az lenne, hogy mindig rápakoljunk egy lapáttal. Alan minden rendőri óvás ellenére elindul részvétet nyilvánítani az ismeretlen családnak... Azért túlzás, hogy ismeretlen - még a szomszédjuk sem az: Carrie-Anne Moss -, hisz Sigourney Weaver nyit ajtót. Sigourney autista... Most mondjam azt, hogy képzelhetik, mi jön ezután, ha az előbb a folyamatos rápakolást emlegettem? Képzelhetik. És ez még csak a sztori.
Az előadók főerőinek bemutatása azért fontos, hogy belássuk, az alkotóknak gondosan kiválasztott fényvisszaverő elemekre volt szükségük, hisz egyfelől végig a nagy fehér hóban járunk, másfelől minden a felmondott történetre van bízva. A felsorolt nagyszerű mozicsillagok ugyanis kevésbé lenyűgöző formateremtő erejükkel írták be magukat a mozgókép-históriába, mint egyszerű fizikai jelenlétük mindenkor kőharapó erejével. Egyszerűen jó nézni őket, passz. Azt ugyanis különösen nehéz az eddig ismeretes színészi eszközökkel híven felmutatni, hogy Alan annak drámai következményeiért ült, mert egy kamionos elütötte a fiát, akit ugyan sose látott, de épp őhozzá indult... - ezt nevezhetjük éppen rápakolásnak is, de jobb szó a giccs.
A Hósüti egy következetes, halknak álcázott, ám agresszív giccs - szép embereket lehet szeretni benne, és szép emberekért lehet aggódni; pizzával biztos elmegy.
Forgalmazza az SPI
