Vor dem Kind - Wayne Kramer: Halálos hajsza (film)

  • - ts -
  • 2007. május 3.

Film

A B-movie olyan, mint a négyes találat a lottón, elmegyünk vacsorázni, oszt' annyi. Stílben, helyesen: kurva jó, de feldughatjuk - vizsgált opusunkban alulról szagolja a félezret a kimondott fuckok száma, így még a "hajunkra kenhetjük" formula is merő szépelgésnek hatna.

A B-movie olyan, mint a négyes találat a lottón, elmegyünk vacsorázni, oszt' annyi. Stílben, helyesen: kurva jó, de feldughatjuk - vizsgált opusunkban alulról szagolja a félezret a kimondott fuckok száma, így még a "hajunkra kenhetjük" formula is merő szépelgésnek hatna.

Ugyanakkor az sem mindegy, mit kenünk a hajunkra (vö. trash-movie). Volt, volt régebben is valamennyi arcoskodás a B-filmek körül, de a pokol nyilván Quentin Tarantino felléptével szabadult el; bármennyire döbbenetes, távolról sem csupán az internetes csevegőfórumokon, de időnként még a szaklapokban is. A camp meg a cool meg a többi hasontartalmú fogalom mindazonáltal már rég föl volt találva a nevezett rendező előtt - nem mintha egy centiméterrel is beljebb lennénk a Campbell paradicsomleves-konzerv festett kiszerelésével. Ilyenformán anélkül, hogy belegázolnánk a sűrűsödő rajongói mocsarakba, csak el kell morzsolnunk valami dicséretfélét a tárgyban. Most mit szépítsem, mintha a fogamat húznák.

Kramer, az eddig pusztán a DVD-, videokölcsönzőinkben is mindössze egy művel tündöklő maestro most kétségkívül kitett magáért (korábbi, 2003-as darabja, a The Cooler - honi keresztségben A szerencseforgató -, ha nem tévedek, azért valami mellékszereplő Oscart mégis fialt Alec Baldwinnak, ami ugye szintén nem lehetett egy könnyű mutatvány); ja, egy igazi cooler az első pillanattól arra hajt, hogy veszettül kúl legyen - és csak ritkán hibázik (olyan, mint közeli névrokona, John Wayne - ő még játszik).

Kézenfekvő lenne a kérdés, hogy mi kell egy jó B-filmhez? De annyi az elfogadható felelet (onnan kezdve, hogy "mit számít"; a stílbe jobban passzolókat már hagynám is...), hogy axiómát nem nagyon mernénk felállítani - részünkről a négyes találat. Hogy mocskos szájú perditák kavarjanak benne, nos, az tán már a fentiekből is kiderült. Elengedhetetlen egy (mondjuk középfajú) sztár (akit nagy stúdiók nagy filmjeinek perdöntő epizodistájaként, s egy-két kisebb jelentőségű főszerepben zárhattunk szívünkbe: esetünkben Chazz Palminteri, itt is "fontos" mellékszerepben), és főszereplőnek egy szolidan rosszarcú csávó, akire ugyancsak emlékszünk valahonnan - már, aki; jelen hősünk, Paul Walker a Halálos iramban és utózmányában virított állítólag. Ami persze eszünkbe juttatja a címet, az eredeti se kutya, sőt tökéletes (Running Scared), de a magyar még jobb, olyan, mint a Véres kés2, sőt jobb, hisz a fordító belecsempészte Walker művészi előéletét. Talán már csak a fegyverek (az arzenál lehetőleg múlja felül egy fejlődő ország készleteit) meg a hosszú lábú csajok hiányoznak a receptből, de nem Kramernél.

Persze az egész valamikor nyilván mint költségvetési problematikum kezdődött, ha mondjuk nem volt pénz forgatókönyvíróra, sima érkezés volt a B vágányra. De mára mindez bonyolultabb lett: bár bűnös leegyszerűsítés, de hajlamosak vagyunk elfogadni a Tarantino-félék e tárgyú rizsáját, miszerint ideológiai feltételei is lennének a klubtagságnak. Valami olyasmi, hogy a mű ne legyen perverzül vonalas, hanem pont fordítva: rendíthetetlenül perverz. S ugyancsak ilyen, az idők során a szcénára tapadt hínárnak kell tekintenünk az önreflexivitást, bár az éppenséggel visszavezethető az eredendő olcsóságra is: csóró vagyok, kilóg a farom a gatyából (minimum 508-as Levi's - ha emlékszik még valaki), de film vagyok, film, film, film, olyan, mint amilyenekben a John Wayne is játszott (vagy más, hozzá e film miatt ragaszkodunk).

Wayne Kramer munkájában ezek (és amit elhagytunk) példamutatóan és lendületesen fordulnak elő. Lőorgia az elején és a finálé előtt, s csak azért nem a fináléban, mert az is "műfaji" (pontosabban műnembéli) alapkövetelmény, hogy legalább háromszor érjen véget a felszólamlás. Ugyanakkor az eminens feladatmegoldás nyilván roppant karcsú lenne az üdvösséghez - az igazi találmányt kíván. Kérem, le a kalappal! Hol végzik ezek a dolgozatok (legyenek akármilyen korhatárosak is)? A kereskedelmi tévék képernyőjén, még szép. Vagyis a gyerek szeme előtt (a felfedezés szempontjából a gyermeteg lelkű felnőttek érdektelenek, ők már a moziban megvannak). Kramer ezért fog két tízéves forma fiút, és orruk előtt nyomja le az egész lőorgiát, ott gépészkednek minden jelenetben - nekem ez épp eléggé perverz.

Amúgy egy veszettül száguldó "megy a stukker vándorútra" sztori, Jerseyben járunk, de nagyon lent, az olasz maffia bótol a ruszkival (moldávok eredetileg, de Moszkvából jöttek, ám valahogy Kis Odessza belejátszik - komplikált, molto komplikált), a fekákkal, a korrupt rendőrséggel, aztán elpattan egy húr, és egymásnak esnek - khm, lecsapolják a rossz vért, csak az van: ki kell lőni John Wayne összes szemét, ő már ezt úgysem bírná nézni. Kitérhetnénk lokálspecifikus dolgokra, hogy ti. ez a Sopranók territóriuma lenne, és ők voltaképpen ünneplőbe bújt elsőáldozók ehhez a népséghez képest, de felesleges, rég túl vagyunk a Keresztapa internátusi romantikáján, ókori stilizáltságán.

A Halálos hajsza mondhatom, kitűnő mulatság, többé-kevésbé gátlástalan pop, eltökélten posztmodern: direkt kerüli az idézőjeleket. Olyan, mint amilyen minden B movie szeretne lenni. Mint egy négyes találat.

Forgalmazza a Hungaricom

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.