A B-movie olyan, mint a négyes találat a lottón, elmegyünk vacsorázni, oszt' annyi. Stílben, helyesen: kurva jó, de feldughatjuk - vizsgált opusunkban alulról szagolja a félezret a kimondott fuckok száma, így még a "hajunkra kenhetjük" formula is merő szépelgésnek hatna.
Ugyanakkor az sem mindegy, mit kenünk a hajunkra (vö. trash-movie). Volt, volt régebben is valamennyi arcoskodás a B-filmek körül, de a pokol nyilván Quentin Tarantino felléptével szabadult el; bármennyire döbbenetes, távolról sem csupán az internetes csevegőfórumokon, de időnként még a szaklapokban is. A camp meg a cool meg a többi hasontartalmú fogalom mindazonáltal már rég föl volt találva a nevezett rendező előtt - nem mintha egy centiméterrel is beljebb lennénk a Campbell paradicsomleves-konzerv festett kiszerelésével. Ilyenformán anélkül, hogy belegázolnánk a sűrűsödő rajongói mocsarakba, csak el kell morzsolnunk valami dicséretfélét a tárgyban. Most mit szépítsem, mintha a fogamat húznák.
Kramer, az eddig pusztán a DVD-, videokölcsönzőinkben is mindössze egy művel tündöklő maestro most kétségkívül kitett magáért (korábbi, 2003-as darabja, a The Cooler - honi keresztségben A szerencseforgató -, ha nem tévedek, azért valami mellékszereplő Oscart mégis fialt Alec Baldwinnak, ami ugye szintén nem lehetett egy könnyű mutatvány); ja, egy igazi cooler az első pillanattól arra hajt, hogy veszettül kúl legyen - és csak ritkán hibázik (olyan, mint közeli névrokona, John Wayne - ő még játszik).
Kézenfekvő lenne a kérdés, hogy mi kell egy jó B-filmhez? De annyi az elfogadható felelet (onnan kezdve, hogy "mit számít"; a stílbe jobban passzolókat már hagynám is...), hogy axiómát nem nagyon mernénk felállítani - részünkről a négyes találat. Hogy mocskos szájú perditák kavarjanak benne, nos, az tán már a fentiekből is kiderült. Elengedhetetlen egy (mondjuk középfajú) sztár (akit nagy stúdiók nagy filmjeinek perdöntő epizodistájaként, s egy-két kisebb jelentőségű főszerepben zárhattunk szívünkbe: esetünkben Chazz Palminteri, itt is "fontos" mellékszerepben), és főszereplőnek egy szolidan rosszarcú csávó, akire ugyancsak emlékszünk valahonnan - már, aki; jelen hősünk, Paul Walker a Halálos iramban és utózmányában virított állítólag. Ami persze eszünkbe juttatja a címet, az eredeti se kutya, sőt tökéletes (Running Scared), de a magyar még jobb, olyan, mint a Véres kés2, sőt jobb, hisz a fordító belecsempészte Walker művészi előéletét. Talán már csak a fegyverek (az arzenál lehetőleg múlja felül egy fejlődő ország készleteit) meg a hosszú lábú csajok hiányoznak a receptből, de nem Kramernél.
Persze az egész valamikor nyilván mint költségvetési problematikum kezdődött, ha mondjuk nem volt pénz forgatókönyvíróra, sima érkezés volt a B vágányra. De mára mindez bonyolultabb lett: bár bűnös leegyszerűsítés, de hajlamosak vagyunk elfogadni a Tarantino-félék e tárgyú rizsáját, miszerint ideológiai feltételei is lennének a klubtagságnak. Valami olyasmi, hogy a mű ne legyen perverzül vonalas, hanem pont fordítva: rendíthetetlenül perverz. S ugyancsak ilyen, az idők során a szcénára tapadt hínárnak kell tekintenünk az önreflexivitást, bár az éppenséggel visszavezethető az eredendő olcsóságra is: csóró vagyok, kilóg a farom a gatyából (minimum 508-as Levi's - ha emlékszik még valaki), de film vagyok, film, film, film, olyan, mint amilyenekben a John Wayne is játszott (vagy más, hozzá e film miatt ragaszkodunk).
Wayne Kramer munkájában ezek (és amit elhagytunk) példamutatóan és lendületesen fordulnak elő. Lőorgia az elején és a finálé előtt, s csak azért nem a fináléban, mert az is "műfaji" (pontosabban műnembéli) alapkövetelmény, hogy legalább háromszor érjen véget a felszólamlás. Ugyanakkor az eminens feladatmegoldás nyilván roppant karcsú lenne az üdvösséghez - az igazi találmányt kíván. Kérem, le a kalappal! Hol végzik ezek a dolgozatok (legyenek akármilyen korhatárosak is)? A kereskedelmi tévék képernyőjén, még szép. Vagyis a gyerek szeme előtt (a felfedezés szempontjából a gyermeteg lelkű felnőttek érdektelenek, ők már a moziban megvannak). Kramer ezért fog két tízéves forma fiút, és orruk előtt nyomja le az egész lőorgiát, ott gépészkednek minden jelenetben - nekem ez épp eléggé perverz.
Amúgy egy veszettül száguldó "megy a stukker vándorútra" sztori, Jerseyben járunk, de nagyon lent, az olasz maffia bótol a ruszkival (moldávok eredetileg, de Moszkvából jöttek, ám valahogy Kis Odessza belejátszik - komplikált, molto komplikált), a fekákkal, a korrupt rendőrséggel, aztán elpattan egy húr, és egymásnak esnek - khm, lecsapolják a rossz vért, csak az van: ki kell lőni John Wayne összes szemét, ő már ezt úgysem bírná nézni. Kitérhetnénk lokálspecifikus dolgokra, hogy ti. ez a Sopranók territóriuma lenne, és ők voltaképpen ünneplőbe bújt elsőáldozók ehhez a népséghez képest, de felesleges, rég túl vagyunk a Keresztapa internátusi romantikáján, ókori stilizáltságán.
A Halálos hajsza mondhatom, kitűnő mulatság, többé-kevésbé gátlástalan pop, eltökélten posztmodern: direkt kerüli az idézőjeleket. Olyan, mint amilyen minden B movie szeretne lenni. Mint egy négyes találat.
Forgalmazza a Hungaricom
