Van egy pillanat, mielőtt tűélesre húznánk a lencsét. Már minden látszik, de még semmi sem egészen tiszta. Minden könnyen felismerhető, s ha a kép egyáltalán hordoz(hat) valamiféle információt, az kis nehézségek árán felfogható. Akutagava működési területe ez a tartomány. A realizmust közvetlenül megelőző senki földje - még egy kis mozdulat, és minden úgy van, ahogy van. Ha azonban túl izgatottan vagy a kelleténél lendületesebben állítunk az objektíven, már túl is jutottunk a realitásokon... Így járnánk akkor is, ha abból indulnánk ki, hogy a tiszta képre valaki (akár Akutagava vagy valamelyik pokoli küldötte) csak úgy rápingált sebtiben egy szekérderék szenvedést, fájdalmat, férgeket, nyüveket, pusztító tüzet és néhány evőkanálnyi hazugságot. Akkor is átesnénk a valóság másik oldalára. A valóság pedig élesre fent penge, majdnem mondtam, hogy szamurájkard - megeshetne, hogy csak a kíváncsi fejünk hullik át a túlsó... - különösebb bátorság nélkül kockáztathatjuk meg -, világosabbik térfélre.
A mondott, felfogást nehezítő, kicsi, élességbéli akadályokra is gondolt persze a szerző. Ha azt mondjuk szövegeiről, hogy egészen a formai tökélyig csiszoltak, még csak a leckét tudtuk le, akkor járunk tán közelebb a valósághoz, ha a "zseniális sebész" minden utcasarkon szembejövő városi legendáját citáljuk, aki csak ittasan, az alkohol lázában égve tud operálni, de akkor a mikroszkóp, a lézersugár sem képes az ő pontosságát még csak megközelíteni sem. Rá is vagyunk utalva a biztos kalauzra, ja, itt a realitás pengefalának árnyékában... A valóság kapujában - hát, persze, elengedném a kimondását: a vihar kapujában, a zuhogó esőben. De ha már a formát szóba hoztuk, nem hagyhatjuk a végére a fordítást. A jelen válogatásban előforduló tizenöt inkább rövidebb, mint hosszabb novella zömét angolból fordította Gergely Ágnes, A vihar kapujábanként moziban világhírűvé lett A bozótmélybent a japanista nyelvészprofesszorral, Vihar Judittal, míg a kötet főanyagát (terjedelmileg feltétlenül) képező A pokol kínjait pedig Vihar Judit maga. Bár nyilván nem szerepünk semmiféle összevetés, de ahogy mindez magyarul megszólal, kétségtelenné teszi, hogy amit a formáról mondtunk, evidencia. Pokolról, tetvekről, hullahegyekről, kitépett hajszálakról, vöröslő, felszakadó kelésekről, villámcsapásról és lobogó, emésztő tűzről, létezőről és látszatról ilyen könnyen befogadható és felfogható beszéddel máshol nemigen találkozni - mit szépítsük, szinte szégyenletesen olvastatja magát.
Mielőtt a konkrétumokkal, jelen Akutagava-könyvünk realitásaival, tartalmi feltűnőségeivel szembenéznénk, talán jól járunk, ha teszünk egy sétát a világosabbik mezőn is - az előbb úgyis belekaptunk már. Kuroszava Akira híres, 1950-ben készített, s a velencei fesztiválon nagydíjjal kitüntetett filmje, A vihar kapujában a maga idejében revelációként hatott; ha azt állítjuk, hogy ugyancsak formai tökéletességével - lenyűgöző látvány, addig alig is látott vágástechnika -, egyrészt csak részigazságot hozunk fel, másrészt viszont a fontosabbik részét. Kuroszava pár filmmel a háta mögött, de nagyszabású pályájának az elején jár, ám az adaptáció hitelességét még utólag, a mester későbbi áradó lendületének önkéntelen visszavetítésével sem vonhatjuk kétségbe - ez az első igazán "nagy" filmje. Olyan nagy, hogy ez már a realizmus túlsó, világosabb oldala. Sokat néznek benne, mondhatnám, de más a baj, ha ugyan baj az egyáltalán. A hordozó. Amint A bozótmélyben (Kuroszava A vihar kapujában helyszínén, keretei közt ezt adja fel: egy szamuráj megölésének, asszonya meggyalázásának mára a kollektív emlékezetünk részét képező történetét) a vásznon jelenik meg, a mozgókép - adottságainál fogva - olyan többletközléssel szolgál, ami már kirúgja az Akutagava-ház oldalát - a giccstől csupán a történet ereje véd meg. Nincs igazság. Még a szellemek sem látnak tisztán. A tisztánlátás pedig már a tökéletes élesség (a jelzőtlen realizmus) maga lenne - alapfeltevésünk szerint legalábbis. És akkor ki ölte meg a szamurájt?
A vihar kapujában c. elbeszélésben még csak egy elcsapott lakájjal találkozunk, ám személye kiválóan testesíti meg azt a hallatlan különbséget (és csekély távolságot), ami az éles és a majdnem éles között van. Látjuk ritkás szakállú arcán a rút furunkulust, látjuk, amint felmászik a létrán a hullákat kopasztó öregasszonyhoz az eső elől, tanúi vagyunk annak, amit művel, de sokáig - vele együtt - képtelenek vagyunk eldönteni, hogy útonálló lesz-e belőle, vagy felfordul éhen Kiotó utcáin. Egy szobor az utolsó simítás előtt, még durva, még brutálisabbnak látszik, mint amikor már teljesen kész, s urambocsá', a haramia alakját adja ki. Rettenetesebb akkor a pofája, amikor még lehetne más is. Amikor már elvégeztetett, csak belevész az esőbe - amikor elindul rabolni, már csak a hátát látjuk, nem vagyunk ott, amikor felér a realitásba. Végső soron ugyanez a helyzet A pokol kínjai mélyen és elrendelten visszataszító festőjével is. Vagy ennél is roszszabb. Lépésről lépésre kísérjük a nagy műhöz vezető útján; együtt gyűjtjük a szükséges tapasztalatokat - vajon mi mindent is kell megismerni a pokol kínjainak átélt ábrázolásához? Ott vagyunk a hiány okozta gyötrődések közt vele, s ha az elbeszélő nem sietne minduntalan tudatni velünk, hogy kivel is van dolgunk, akkor sem lenne szemernyi kétségünk se felőle. Jó előre orrontjuk, hogy mire/kire is megy ki a vesződés - ha akarom, Kőműves Kelementől már génjeinkbe kaptuk a hozzávalókat, és végigasszisztáljuk a beteljesedést is, csak mikor a világra jön a pokol, megszületik az ebben az esetben alapvetően azért mégis filozófiai alapú realitás, szedjük a sátorfánkat. Dögöljön csak meg, aki megszolgálta.
Nem távolodunk nagyon messze e példáktól, amikor Akutagava Rjúnoszuke határozottan magánközlemények körébe sorolható mondanivalójával szembesülünk. A kötetzáró, 1926-os keltezésű Halottaskönyvet akár tekinthetnénk tolakodásnak is. Ha valahol jegyzik a híres első mondatokat, gondolom, ennek külön polca van: "Anyám elmebeteg volt." Mindannak alapján, amire a meggyőzően válogatott (a kezdetektől időrendben haladó) novellák addig treníroztak, már tudhatjuk is, miről fogunk lemaradni - egy halált tárgyazó magánközlés végső, cáfolhatatlan realitásáról... Három vödör veronálról.
A karcsú és könnyű, alkalmasint vaskos és nehéz szívű könyvet rendes jegyzetapparátus egészíti ki, az egyik fordító (Gergely Ágnes) eligazodást segítő utószava, időrendi táblázat és irodalomjegyzék. Ilyennek képzelünk egy első vagy újbóli találkozást. Hogy aztán mire jutunk, már nem ide tartozik. Hanem a reáliák közé.
Scolar, 2007, 204 oldal, 2400 Ft
