Emlékeznek még Picasso kalandjainak finn dizőzére? Az előadó, aki csak azt az egy sanzont tudta, és azt sem cifrázta soha. Mindig ugyanazon a monoton hangon énekelte. Hamar, nagyon hamar, tán már a második próbálkozása után azon kellett röhögni, ha egyáltalán belekezd. Nos, a finnek már csak ilyenek; hajtogatják a magukét. Ahogy az idő halad, lehetünk egyre biztosabbak: a mondott hősnő hímnemű kiszerelése sokunk kedvence, Aki Kaurismäki. Bár a Külvárosi fényeket éppenséggel akár végig is lehet röhögni, abban nincsen semmi vicces, hogy a maestro megint belekezdett. Az inkább szomorú? Hát ez az égető találós kérdés ezúttal!
Hogy nála mikor jön el a pillanat, amikor ugyanaz a dal (a régi nóta) kezd kínossá, nagyon kínossá válni; ilyenekben a legritkább esetekben képzelhető el holmi fokozatosság, miszerint ez azért már egy kicsit ciki - nem, egyszer csak nincs választásod, leveted magadról, s csak hazafelé veszed észre, hogy milyen egyedül maradtál. Hogy úgy hagyott. De tartunk-e már itt?
Helsinkiben járunk megint. Ha az utolsó opushoz mérünk, egy grádiccsal feljebb. Míg A múlt nélküli ember hősei a munkát csak hírből ismerték, szállásuk pedig konkrétan a konténerben volt, addig itt van munka (alja persze: vagyonőr, kiszolgáló az imbiszben, pénztárosnő a szupermarketben kergeti a boldogságot, vagy pont fut előle), van lakás a panelban. De csak ennyi (persze tekinthetnénk ezt különbségnek, de a konténerben is volt zenegép, a bejárata is ugyanarra a kikötőre nézett, mint a lakótelep - micsoda ország, tengerparti fekvésű konténerek, máshol a polgármester is megirigyelné). A szavak, a gesztusok, a hozzáállás, a gönc, az értékrend ugyanaz: a lúzerek - legjobb celluloidszokásuk szerint - a mennyekbe iparkodnak (azt is mondják, a Gomolygó felhőkkel ez egy trilógia - az, úgy 33 részes). A színészeket ugyan lecseréltük, de ez csak annak az igazolására elég, hogy a helyi színjátszás vélhetően egy feneketlen kút, afféle kincsesbánya, ahol a jóarcú jelöltek séróból hozzák a stílt, ami nyilván a nemzeti önkép szerves része; amire büszkék ott. Mér' ne lennének? Kaurismäki mintha meg is ijedne kicsit a hazája méltán sikeres (még valami, amire bizonyára büszkék, meg Nurmira) jéghokisportjában úgyszólván sztenderd gyakorlattól, a sorcserétől. Lecserélte a fiúkat, lányokat, a főszereplőket az epizodistákra, de egy áriába azért visszacsempészi emblematikus színésznőjét, Kati Outinent - gyanakvó pénztárosnőt ad, felismerni véli az újságok bűnügyi hírei közt fényképével szereplő főhőst, és csúnyán néz rá... Nincs okunk (áh, inkább kedvünk) vitatni a jelenet dramaturgiai szükségszerűségét, de a jelentős művésznő azért mégiscsak afféle tüntetésként van jelen, jelenését bárki hasonló hitellel teljesítené (abból a kincsesbányából). Oh, persze, üzenet ez: én ugyanaz vagyok, aki voltam, még a barátaim is ugyanazok. Még az alkotói fogásaimat sem hagytam el, másik nagy kedvencemet, Matti Pellonpäät a kocsma falán láthattad viszont, mint bekeretezett képet A múlt nélküli emberben (a művészt bántón korai halála után felidéző szép mozzanata volt ez annak a filmnek). Íme a dizőzeffektus megjelenése az adott mikrokozmoszban: mi az, amitől Matti a helyén van, és Katit kiveti magából a pénztárosfülke? Bármi is legyen, de az biztos: ugyanaz.
Mondhatnánk, hogy talán az a baj, hogy megöregedtünk. Mi. Kaurismäki meg nem. De isten mentsen meg az úgymaradtaktól: az örök fiatalságnál nincs rémesebb. Csak sajnos nem mondhatjuk, mert épp az effélékkel van a legláthatóbb zavarban ő is. Elhisszük, hogy egy hetven-egynehány perces dolgozatból már nemigen lehet húzni, de mi az ördögről, ha nem az állandóság (ne szépítsük már: az egyformaság) okozta zavartól maradt benne ebben a nagyon is, túlságosan is logikus felépítésű filmben az a kabarétréfa összes ismérvét felvonultató intim betét, melyben a gengszterek szabadidősportján kell röhögnie a zsöllyének? Szinte néma jelenet, a rosszarcúak forgatják az ördög bibliáját, a főnök nyerésben van, macájuk be-beporszívózik a képbe, ki-ki a takar(ít)ásból - nettó burleszk a meloburleszk kellős közepén. Igen, ügyes: csak azért, hogy el ne felejtsük, posztmodernben (vagyis az átkozott fejlődésben) gázolunk.
A sztorit csakugyan elmesélhetnénk, hisz azt - bizonyos nézőpontból -akár a változás tárgykörébe is sorolhatjuk. Erre ugyanis kétségkívül túlzás lenne azt mondani, mint az eddigiek zömére: hogy ha csak úgy, szóban próbálnánk beadni valakinek, hát csak nézne, hogy mi lehet abban a jó. A mese voltaképpen visszakanyarodik a kezdetekhez, a gyógyíthatatlannak látszó, alkalmasint megátalkodott magányossághoz. A nőügyekben biztos vesztes asztalához odatelepszik a kikötői Lorelei, hogy csáberejével gyanútlan bűnsegédletre bírja. A sorsüldözött be is dől, mint az álom - mert a rendező eszközhasználatában nem hajlandó elszakadni bevált lúzerromantikájának szokott szerszámaitól, miközben pedig nagy erőkkel mindennek a tuti ellenkezőjét igyekszik magyarázni: a nyomoronc átlát a szitán, de az a jó neki, ha a rosszak terve szerint alakul minden. A bűnös asszony épp csak ráköszön, vagyonőrünk máris azt kérdi tőle, és az esküvő mikor lesz? De aki (Aki?) átlát a szitán, lásson bét is! - elvárhatnánk. Nem, egy istennek sem. A történet másik nőalakja - a rossz meg a jó csak párban járnak, ugye -, a kitartó barátsággal (meg ami ilyenkor kötelező: versenyképes szépséggel) támadó virsliárus nem tud még ennyi trükköt sem. Vele szemben igazán nem kunszt életben tartani a magány konokságát; szimpla esete azon kellemetlenül triviális (mármint a moziban) örök érzeménynek, mely szerint szigorúan őrizkedünk azoktól, akik elfogadnának még bennünket is (mármint a moziban).
A rendező régi jó szokásához híven rövid, látszólagos lassúságában is sodró, gördülékeny filmet kanyarított. Minek? Kinek? Hacsak nem azért, mert filmezni, forgatni, színésznék közt forgolódni jó. Nem lehet róla leszokni. Biztos nem. Valaha érvényes programnak is tűnt volna, ha valaki a külvilággal szemben a láncdohányzást javasolja egyetlen orvosságként: Kaurismäkinál most (!) ezen jó ideje szívósan üldözött szenvedély vallomásos jelenléte: önkép, ars poetica. 2007-ben? Műve kezdőknek kétségkívül príma mulatság, még rászoktató darabként is fogadnék rá. Csak a vének sírnak.
Forgalmazza a Budapest Film
