Részemről mosom a kezem, de azt mégsem hiszem, hogy ez a magyar fordító leleménye lenne - nem is szabad neki ilyeneket csinálni. Mindazonáltal, amikor A hosszú búcsúban Elliot Gould mint Philip Marlowe felháborodottan, valami rendőri eljárást (nem eljárást) sérelmezve berohan a parti villába, kétségkívül azt kiabálja, hogy "felhívom Ronald Reagant" (szinkronizált változat). Idáig stimmel, Los Angelesben vagy a környékén valahol kavarunk a hetvenes évek elején, Reagant 70-ben újraválasztották Kalifornia kormányzójának, miért ne fenyegetőzhetne valaki azzal, hogy jól megmondalak neki. De ami utána jön, a következő jelenet! Olyan vagy nincs, vagy éppen ellenkezőleg, egy tuti evidenciatörténet. A kép vált, s látunk egy izompacsirtát piros trikóban. Schwarzenegger simán. A rosszfiú segédcsapatának egyik szembeötlően jelentéktelen hátramozdítója... - még senki sem ismeri Amerikában, a stáblistán még nincs is fönn a neve, még szinte fiatalnak látszik. Most mondják meg, van ilyen? Az egyik kockán még a hivatalban lévő kaliforniai kormányzóról óbégat valaki, a másikon már látjuk a harminc évvel későbbit. Tehát, amikor 1973-ban Robert Altman fogta és áthelyezte Raymond Chandler The Long Goodbye (magyarul Elkéstél, Terry!) című, 1953-ban kiadott és a negyvenes évek végén játszódó regényét a hetvenes évekbe, nettó sci-fit csinált - előrerohant a 21. századba. Ugyan nem az internetezés elterjedését jövendölte, nem a lottószámokat jósolta meg, csak megmondta, ki lesz a kormányzó. Nem semmi a csávó!
Robert Bernard
Altman Kansas Cityben született, 1925. február 20-án. A papa biztosítási ügynök, a mama háztartásbeli. Katolikus általános iskolába és katolikus gimnáziumba járt, s következett, amivel tévésorozat-hősök szokták riogatni a gyerekeiket, a Wentworth Katonai Akadémia (mintha Marlon Brando is megfordult volna a műintézet falai között; ergo: katonaság = bolondság - de ne szaladjunk ennyire előre). 1945-ben egy B-24-es pilótájaként a US Air Force önkéntese. S Bobby a háború után Hollywoodba megy... Aztán (megint csak katonásan) hátra arc: vissza Kansas Citybe, ami mégis majdnem a filmvilág: egy reklámcégnek applikál dokumentum- és rövidfilmeket. De az ötvenes évek végén megint visszaszivárog Hollywoodba, egyenesen Alfred Hitchcock karmaiba. Bár őszintén szólva nekem vannak bizonyos kétségeim afelől, hogy Hitchcocknak olyan marha sok köze lett volna a róla elnevezett tévészériához (Alfred Hitchcock bemutatja). Kedd esténként a magyar tévében is mentek ezek a műremekek, igaz, mérsékelt sikerrel. A Kékes televíziók népének szíve - egy emberként - másokért dobogott. Név szerint Ben Quickért és Clara Warnerért (konkrétan innen számítható a rávasalt arcképpel díszített trikó mint divatos fővárosi viselet). Nos, nem fogják elhinni, a Hosszú, forró nyár első részét is Robert Altman rendezte. Bő tíz esztendőt húzott le a televíziózás világában, mire megkínálták a
M. A. S. H.
forgatókönyvével. Ezen (mármint hogy megkínálták) nincs mit csodálkozni, hiszen addigra már mindenki, aki élt és mozgott a stúdiók környékén, visszautasította. Még szép, kinek hiányzott a vietnami háború egyre kínosabb eszkalációjának idején egy jó kis heroikus, hazafias meskete arról, hogy miként is védelmezik derék szanitéceink a világbékét a távoli (mitől is?) Koreában. Az eredményt ismerjük - nem az a kimondott hősköltemény. Legendák sora mesél a producereket mindenféle trükkökkel kijátszó kópéról és a két sztárról (Donald Sutherlandről és Elliot Gouldról), akik feszt rohangáltak feljelentgetni őt a stúdióvezetőkhöz. A végeredmény nem is volt a megrendelő ínyére, ám a tesztvetítés közönsége annyira röhögött, hogy nem volt apelláta. Mit is tud akkor hát ez a M. A. S. H.? Közlendőjének tartalmi részét illetően: olvasni. Altman behívta az amerikai hadseregbe Svejket, aki hozhatta a haverjait is. Tábori orvosi kinevezése pedig nyilván onnan ered, hogy tudta a választ a Halál összes kérdésére ("Csókold meg a seggem!") - a hollywoodi harcmezőkön persze mindez pimasz nóvumnak számított (s szerencsére a politikai korrektséget sem sikerült még feltalálni). Mindehhez ha formai leleményeit is hozzácsapjuk, egészen üdítő mozi kerekedik. Úgy kezdődik, hogy megjön Sólyomszem sebészorvos (Sutherland), s úgy végződik, hogy elmegy - mintha nem is kéne egyéb indok a forgatáshoz. Míg ott van a koreai tábori kórházban, hm, történik ez-az, általában kiabálnak az emberek. Az egyik azért, mert tetszik neki a főnővér, a másik meg azért, mert éppen levágják a jobb lábát. A kép előterében hangosan vitatják a közelgő focimeccs esélyeit, míg valahol a mélyén áthalad egy dzsipp, hullákkal. E két gesztus (az egymás szavára vágott gyors beszéd és a kép egy kevésbé látványos szegletébe dugott főműsor) innentől a maestro legfőbb védjegyévé lett. Hiába rohangált azonban Gould és Sutherland a főnökséghez, a M. A. S. H. egyik kulcserénye épp a színészi játék (ami ugyancsak elmondható szinte a pályaegészről).
Valamelyik tévécsatornán fekete széria van, délben-este nyomatják a film noirokat. Nemrég ment egy Chandler-adaptáció, az Asszony a tóban (Robert Montgomery 1947-es filmje). Még egy művész, aki ellátott legalább harminc évre előre! Montgomery kevés habozás után magára osztotta
Philip Marlowe szerepét,
de érezte, hogy van valami malom a dologban. Hogy alighanem ez az egyes szám első személyben fellépő magándetektív a krimiirodalom (melyhez okkal és szívesen nyúl mindig a mozi) egyik teljességgel eljátszhatatlan figurája. Ezért úgy oldotta meg ezen elsőszemélyűséget, hogy végig szubjektív kamerázta a filmjét. Kvázi senki nem játssza benne Marlowe-t, az csak a színtiszta véletlen műve, hogy a szobák falán tükrök lógnak, s így mégis meglehetős sűrűséggel lehet szerencsénk őhozzá (a mű eleji-végi tósztmondásra pedig tényleg dobjunk spongyát). Persze az adaptáció olyan, amilyen: tré nagyon, de a lényeg vastagon benne van - önök is láthatták jó néhányszor, milyen bosszantóan rossz Humphrey Bogart Marlowe-ként (külön tanulmányt érdemelne, hogy Dashiell Hammett Sam Spade-jét akkor mégis hogy sikerült neki összehozni), mennyire téves nevezés Robert Mitchum vagy Robert Gardner a szerepben, vagy hogy egy egészen újkori példát említsünk, mennyire merev a máshol rendre működőképes Powers Booth a tegnapi tévésorozatban. És akkor jön ez a láncdohányos figura, aki át akarja verni a macskáját a kajával - ismét Elliot Gould. Az ördög tudja az ő Marlowe-jának a titkát, de esküszöm, hogy tökéletes. És vélhetően az egyetlen is. Nyilván nem szabad túl jóképűnek, de még túl férfiasnak sem lenni. Csak egyet kell tudni, piszokul Los Angeles-inek lenni. S ez Altman nagy találmánya; ahogy Marlowe kihúz a verdáján Malibura, ahogy a szomszédban jógázgató meztelen tündérek közt átsiklik a liftig. Ahogy eleve adottság Chandler L. A.-i volta, s ahogy találkozik ez Altmanéval. Mert császkáljon bár a mester két Koreában, a párizsi kifutókon, Tennessee összes bendzsósa közt, le sem tagadhatná, hogy malibui lakos. Ott él, ahol egy csomó hőse. Gondoljunk csak későbbi korszakainak híresebb dolgaira, A játékosra, de még inkább a Rövidre vágvára.
Úgy csináltuk, ahogy mutatta: épp csak belekaptunk. Ám mielőtt elköszönnénk, van itt még két dolog. A legenda és az operatőr. Vígan élt még, amikor kötelező volt neve mellé tenni, hogy "a legendás". Ez valami olyasféle volt, miszerint ő lenne Hollywood dédelgetett házi opponense. Szerintünk nem az volt, ami párat most felhoztunk tőle (pláne a sok, amiről hallgattunk), mind tiszta hollywoodi mozi - annyi csupán az eltérés, hogy bátran és a mívességig végiggondoltan elővezetve. Operatőr bár volt sok, de mi a korai idők társára emlékezünk. Zsigmond Vilmos a McCabe és Mrs. Millerben egészen biztosan csodát csinált, de ahogy A hosszú búcsú képei formálták a filmjövőt, arra tényleg nem lehet panasz. Ma sem.
Robert Altman meghalt a múlt hónapban. Most megnéztem három filmjét (a M. A. S. H.-t, a Hosszú búcsút és a McCabe és Mrs. Millert), s úgy tapasztaltam: a hír nem igaz, Robert Altman nem halt meg.
- ts -
Az utolsó adásMit tesz a halálhír! Az amerikai ősbemutató alkalmával e filmet még ugyanaz az udvarias közöny fogadta, mint Altman többi őszikéjét, a mester távoztával azonban máris Oscar-esélyekről, posztumusz megdicsőülésről hallani. Nem lennénk hűek a szelleméhez, ha elhallgatnánk: az említett közönyben azért az ő keze is rendesen benne volt. Egy rádióműsor, méghozzá egy színpadi countryshow filmrevitele még a felsorakoztatott nevek (Meryl Streep, Tommy Lee Jones, Woody Harrelson és még sokan a mások közül) ellenére sem az a kimondottan közönségcsalogató ajánlat, különösen, ha belekalkuláljuk, hogy a dalra fakadás lehetőségéért és az Altmannal való közös stábfotóért még a legnagyobbak is bármire hajlandók. A baseball belterjességével vetekedő countryvilág hazai beágyazottságáról pedig csak annyit: az Altmant megihlető könyvnek, melyben Garrison Keiller dokumentálta saját esztrádműsorának napi ügymenetét, egy időben bérelt helye volt az Írók boltja félárú portékái között, és azon sem lepődnénk meg túlságosan, ha a karácsonyi roham sem tenne túl nagy kárt a Rádiórománc felgyülemlett raktárkészleteiben. Aztán itt van az eggyel korábbi Altman-tabló, a balettos The Company álmosító kudarca is, aminek még mindig elég friss az emléke ahhoz, hogy kellő fenntartásokkal közelítsünk a rendező utolsó munkája felé is. A jó hír egyben a rossz is: Az utolsó adás Altman-skála szerinti erőssége jó közepes. A világegyetem talán tágul, a maestro univerzuma azonban egy ideje már szűkülni látszik. Már nem egy egész város (mondjuk Hollywood) vagy egy teljes műfaji repertoár (mondjuk a western vagy a film noir) szétszedése és újraépítése a cél, hanem egy szűk színházi közeg bevilágítása szerepel a napirenden. Nem is nagyon tágítunk a kérdéses színházépülettől: a sarokig és vissza - ennyi a kamera útja, de legalább a díszlet kellően egzotikus, hiszen nem a rádió jéghideg márványterméből, hanem egy mélydéli színházi barlangból jelentkezünk. Az élőben közvetített műsor a prériköntösbe öltöztetett színpadon bonyolódik, ahol a (sokat tapsoló, de látni nem látható) törzsközönség legnagyobb örömére valódi countrysztárok és countrysztárokat játszó színészek váltják egymást a show-t mozgató, kissé Svejk-szerű ceremóniamester, Garrison Keiller végszavaira. A felvevő megmutatja a kintet és a bentet, a kulisszákat és a színpadot; egyszerre vagy közönség és kukkoló, beavatott és kívülálló, rászedett és cinkos. Altman sajátos nézőpontot teremt, melyet anno az ő neve alatt jegyzett be a szabadalmi hivatal. Igaz, ami igaz, mára már a hollywoodi klisékkel szembeni bozótharc finom iróniává nemesült, e jó szabású, alkalmi viselet azonban egyáltalán nem áll (illetve most már csak állt) rosszul öreg barátunkon. A harminc éve is már középkorúnak számító filmrendező (mozifilmes pályáját közel a negyvenhez kezdte) a számvetést is ebben a ruhában végzi. Színházasdit játszik, s emléket állít egy kihalófélben lévő műfajnak: mind a sajátjának, mind a Prairie Home Company című rádióműsornak. Mivel Az utolsó adás countrymuzsikusoktól hangos, a pavlovi reflex úgy kívánja, hogy szolgálati közleményben rögzítsük: jelen alkotás szabadtéri változatában, a Nashville-ben Altman már 1975-ben elmondott minden lényegeset Amerikáról és a filmkészítésről. Aki tehát arra kíváncsi, az Örökmozgónál szálljon le a hatos villamosról, aki viszont egy kiszolgált garnizon szeretettel ábrázolt mennybemenetelére, az ide süssön. - köves - A Budapest Film bemutatója |
