A philadelphiai lépcsőjelenet - Sylvester Stallone: Rocky Balboa (film)

  • - ts -
  • 2007. április 5.

Zene

Elnézve a nem kereskedelmi szándékokkal fogant játékfilm-természetű mozgóképek szerencsétlen sorsát, tényleg nem sok választás marad, mint lépcsőjelenet-váltás. Fennáll a lehetősége annak, hogy ez most bevégeztetett...

Elnézve a nem kereskedelmi szándékokkal fogant játékfilm-természetű mozgóképek szerencsétlen sorsát, tényleg nem sok választás marad, mint lépcsőjelenet-váltás. Fennáll a lehetősége annak, hogy ez most bevégeztetett... Meglehet, hogy 1976-ban, az első Rocky-film bemutatásakor mindennek a sorsszerűsége még nem volt teljesen nyilvánvaló. Mindenesetre így utólag nem lehet sok apelláta... Mondhatnák, már arra sincs szükség, amit jelen műalkotás végefőcíme alatt mutogatnak csinos kivágásban a best boy elfutó neve mellett - hisz addigra tudjuk magunktól is. Csakhogy pont ez a lényeg. Hogy jön valaki, és megeszi helyettünk - meglehet, hogy a "szájbarágás" kifejezést valaha valami effélére találták ki, de azok még nem tudtak semmit. Amit a szájunkba rágnak, azt talán még le kell nyelni? Vagy csak lecsúszik - nem tudom, mindegy: a Rocky Balboa című film végén ebben az emlegetett kivágatban gyerekek, nyugdíjasok, turisták és helyi erők, kismamák és kisapámék, szürke mackós rajongók és akik még eszébe jutottak a casting director harmadik asszisztensének, szaladnak fel a philadelphiai művészeti múzeum lépcsőjén, míg persze szépen szól a híres "zene" (Bill Conti - nem is értem, miért nem John Williams), amit az is ismer, aki egy Rockyt sem látott (alighanem fikciós a figura).

Ám mielőtt végleg - noha távolról sem könnyek között - búcsút intenénk az "odesszai lépcsőjelenetnek" (am. "paradigmaváltás"), meg kell állnunk még egy kalapemelintésre. Azt már sokszor elmondtuk, hogy az újrázásoknak van egy jelentős halmaza, amely nem akar mást, mint még egyszer (annyiszor, ahányszor csak lehet) beszedni a pénzt. Ha az ebbéli elszánásból fogant műveket tárgyaljuk azonban, nem hagyatkozhatunk csupán a memóriánkra, hisz mondhatjuk ugyan, hogy például a Taxi2 tök ugyanaz volt, mint a Taxi, s nem is tévedünk, de azért mégis; legalább volt valami fügefalevél: Merdzsók helyett Toyotákat kellett lenyomni a Peugeot-val, a friccek helyett a japókat, bankrablók helyett, én már tényleg nem tudom, szusineppereket... A Rocky is ilyesmi volt - a világbajnok után jött a félelmetes kihívó, utána a ruszki, utána az, akit pár jól irányzott horog téríthet csak vissza a helyes útra... - eddig. De nekem ez a hatodik folytatás merőben unikálisnak tetszik - lehet ám, hogy ez csak a rajongó túlzása, de arra megesküszöm, hogy a fügefalevelet biztosan letépték. A Rocky Balboa ugyanis - de egy az egyben - tisztára az első Rocky, az az 1976-os, az az Oscar-díjasos, az opus magnum maga. Mondhatnánk, sok ész nem kellett hozzá, de az talán érdekesebb kérdés, hogy mennyi bátorság (végső kétségbeesés?). Vegyük az eszet, az azért Kolumbusz tojásához is kellett anno; az meg nem más, mint a felismerés (úgy is, mint jó ideje kortünet), hogy ti. a harmincéves profi bokszoló már öregnek számít, a harmincéves lúzer meg pláne. És akkor korban fölfelé már nincsen értelme méricskélni, a hatvanéves ugyanolyan öreg. Miért ne küzdhetne meg - megint - a világbajnokkal...

Megküzd. Előtte lenyomunk egy nosztalgiaestet, elmegyünk ugyanazokra a helyekre, Philadelphia mellékutcáiba, ahol harmic éve követhettük hősünk kacsázó járását, megcsodálhatjuk ugyanazon jelmezeket, előlépnek ugyanazon szereplők (van, aki a gyerekét is hozza): osztálytalálkozó a kisegítő iskolában - hát lehet meghatódás nélkül nézni? Nem lehet; a néző is öregedett harminc évet. De röhögés nélkül sem, ha máshol nem, hát ott szakad a gát, amikor a gyerek mellé hadba állítják a kutyát is... - mintha már hallottam volna harangozni bokszoló fókákról szóló filmről is, de nem akarom túlzásba vinni (a kenguru biztos: kiütötte Dörner Györgyöt). E nosztalgiakoktélt ugyan nagyzolás lenne szabadon választottnak nevezni, de tény, utána már csak a kötelező gyakorlatok maradnak: a felkészülés és a meccs. Kétségkívül az előbbiért éri meg: szívszorító és roppant vicces egyszerre, amikor a lomha veterán nekivág - rég látott világosszürke kapucnis mackójában persze. És jönnek a fekvőtámaszok, a hűtőházi öklözés, a szorítózás, a végtelen futások, s a csúcs, a mondott művészeti múzeum lépcsejének megmászása, fönn az ismert és szeretett ugribugri, a kedves zenére, tidídím-tidídimm (a szobrot időközben elvitték, ugye). Ennek kapcsán emlegettük bevezetőként, hogy minden kétszer van mondva, bár meglehet, a nagyjelenet végefőcímbe foglalt tömegsportos kiszerelése bizonyos nézői rétegeknek még rádob egy lapáttal a magasztra. Ám a felkészülés önmagában elragadó képsoraiban sem bíztak eléggé az alkotók, Rocky szerencsétlenkedése párhuzamosra van vágva az ifjú világbajnok tréningjeivel, ja, a kontraszt végett, khm. Kár. Vagy nem kár, csak felesleges. Mert e felkészülés az egész harmincéves rockyzás esszenciája, utoljára tényleg az első nekifutáskor (megkésettnek tűnő, de mégsem reménytelen sikervágy) volt ennyire egy és ugyanaz Sylvester Stallone meg Rocky Balboa - és ez valóban megható és nevetséges. Ahogy a hatvanas sztár összekapja magát, hogy még egyszer megmutassa mindenkinek.

"Rocky, ez lesz életed utolsó menete" - ezt már a meccs (semmi különös, szokásos bokszbohóckodás) vége előtt mondja Paulie (Burt Young - micsoda figura: a Konvojtól a Maffiózókig ő is derekasan végigszolgálta az elmúlt harminc évünket), az örökké sértett sógor - vajon miért nem hiszem egy szavát sem?

Summa summarum, az egyik nagy hollywoodi toposz, pontosabban a legfontosabbik azok közül - miszerint egy közülünk, aki adott esetben nálunk is lúzerebbnek látszik, simán viheti valamire - lett felöltöztetve voltaképpen összetéveszthetetlenül jellegzetes (s ez már majdnem maga az eredetiség) ruhába még az első Rockyban, s folytatások sora próbálta benntartani a kollektív emlékezetünk szekrényében. Nincs mit mondani: sikerrel. I appreciate...

De aki boldogabb tőle: pontozással lehet, hogy még mindig az odesszai nyer, de a bírákért már nem teszem tűzbe a kezem.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Mi az üzenete a Hadházy Ákos és Perintfalvi Rita elleni támadásoknak?

Bő húsz éve elvetett mag szökkent szárba azzal, hogy egy önjelölt magyar cowboy egyszer csak úgy döntsön: erővel kell megvédenie gazdáját a betolakodótól – ha jóindulatúan szemléljük a Hadházy Ákossal történteket. Ennél valószínűleg egyszerűbb a Perintfalvi Ritával szembeni elképesztően alpári hadjárat: nem könnyű érveket hozni amellett, hogy ez valaminő egyéni ötlet szüleménye.

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.