A philadelphiai lépcsőjelenet - Sylvester Stallone: Rocky Balboa (film)

  • - ts -
  • 2007. április 5.

Zene

Elnézve a nem kereskedelmi szándékokkal fogant játékfilm-természetű mozgóképek szerencsétlen sorsát, tényleg nem sok választás marad, mint lépcsőjelenet-váltás. Fennáll a lehetősége annak, hogy ez most bevégeztetett...

Elnézve a nem kereskedelmi szándékokkal fogant játékfilm-természetű mozgóképek szerencsétlen sorsát, tényleg nem sok választás marad, mint lépcsőjelenet-váltás. Fennáll a lehetősége annak, hogy ez most bevégeztetett... Meglehet, hogy 1976-ban, az első Rocky-film bemutatásakor mindennek a sorsszerűsége még nem volt teljesen nyilvánvaló. Mindenesetre így utólag nem lehet sok apelláta... Mondhatnák, már arra sincs szükség, amit jelen műalkotás végefőcíme alatt mutogatnak csinos kivágásban a best boy elfutó neve mellett - hisz addigra tudjuk magunktól is. Csakhogy pont ez a lényeg. Hogy jön valaki, és megeszi helyettünk - meglehet, hogy a "szájbarágás" kifejezést valaha valami effélére találták ki, de azok még nem tudtak semmit. Amit a szájunkba rágnak, azt talán még le kell nyelni? Vagy csak lecsúszik - nem tudom, mindegy: a Rocky Balboa című film végén ebben az emlegetett kivágatban gyerekek, nyugdíjasok, turisták és helyi erők, kismamák és kisapámék, szürke mackós rajongók és akik még eszébe jutottak a casting director harmadik asszisztensének, szaladnak fel a philadelphiai művészeti múzeum lépcsőjén, míg persze szépen szól a híres "zene" (Bill Conti - nem is értem, miért nem John Williams), amit az is ismer, aki egy Rockyt sem látott (alighanem fikciós a figura).

Ám mielőtt végleg - noha távolról sem könnyek között - búcsút intenénk az "odesszai lépcsőjelenetnek" (am. "paradigmaváltás"), meg kell állnunk még egy kalapemelintésre. Azt már sokszor elmondtuk, hogy az újrázásoknak van egy jelentős halmaza, amely nem akar mást, mint még egyszer (annyiszor, ahányszor csak lehet) beszedni a pénzt. Ha az ebbéli elszánásból fogant műveket tárgyaljuk azonban, nem hagyatkozhatunk csupán a memóriánkra, hisz mondhatjuk ugyan, hogy például a Taxi2 tök ugyanaz volt, mint a Taxi, s nem is tévedünk, de azért mégis; legalább volt valami fügefalevél: Merdzsók helyett Toyotákat kellett lenyomni a Peugeot-val, a friccek helyett a japókat, bankrablók helyett, én már tényleg nem tudom, szusineppereket... A Rocky is ilyesmi volt - a világbajnok után jött a félelmetes kihívó, utána a ruszki, utána az, akit pár jól irányzott horog téríthet csak vissza a helyes útra... - eddig. De nekem ez a hatodik folytatás merőben unikálisnak tetszik - lehet ám, hogy ez csak a rajongó túlzása, de arra megesküszöm, hogy a fügefalevelet biztosan letépték. A Rocky Balboa ugyanis - de egy az egyben - tisztára az első Rocky, az az 1976-os, az az Oscar-díjasos, az opus magnum maga. Mondhatnánk, sok ész nem kellett hozzá, de az talán érdekesebb kérdés, hogy mennyi bátorság (végső kétségbeesés?). Vegyük az eszet, az azért Kolumbusz tojásához is kellett anno; az meg nem más, mint a felismerés (úgy is, mint jó ideje kortünet), hogy ti. a harmincéves profi bokszoló már öregnek számít, a harmincéves lúzer meg pláne. És akkor korban fölfelé már nincsen értelme méricskélni, a hatvanéves ugyanolyan öreg. Miért ne küzdhetne meg - megint - a világbajnokkal...

Megküzd. Előtte lenyomunk egy nosztalgiaestet, elmegyünk ugyanazokra a helyekre, Philadelphia mellékutcáiba, ahol harmic éve követhettük hősünk kacsázó járását, megcsodálhatjuk ugyanazon jelmezeket, előlépnek ugyanazon szereplők (van, aki a gyerekét is hozza): osztálytalálkozó a kisegítő iskolában - hát lehet meghatódás nélkül nézni? Nem lehet; a néző is öregedett harminc évet. De röhögés nélkül sem, ha máshol nem, hát ott szakad a gát, amikor a gyerek mellé hadba állítják a kutyát is... - mintha már hallottam volna harangozni bokszoló fókákról szóló filmről is, de nem akarom túlzásba vinni (a kenguru biztos: kiütötte Dörner Györgyöt). E nosztalgiakoktélt ugyan nagyzolás lenne szabadon választottnak nevezni, de tény, utána már csak a kötelező gyakorlatok maradnak: a felkészülés és a meccs. Kétségkívül az előbbiért éri meg: szívszorító és roppant vicces egyszerre, amikor a lomha veterán nekivág - rég látott világosszürke kapucnis mackójában persze. És jönnek a fekvőtámaszok, a hűtőházi öklözés, a szorítózás, a végtelen futások, s a csúcs, a mondott művészeti múzeum lépcsejének megmászása, fönn az ismert és szeretett ugribugri, a kedves zenére, tidídím-tidídimm (a szobrot időközben elvitték, ugye). Ennek kapcsán emlegettük bevezetőként, hogy minden kétszer van mondva, bár meglehet, a nagyjelenet végefőcímbe foglalt tömegsportos kiszerelése bizonyos nézői rétegeknek még rádob egy lapáttal a magasztra. Ám a felkészülés önmagában elragadó képsoraiban sem bíztak eléggé az alkotók, Rocky szerencsétlenkedése párhuzamosra van vágva az ifjú világbajnok tréningjeivel, ja, a kontraszt végett, khm. Kár. Vagy nem kár, csak felesleges. Mert e felkészülés az egész harmincéves rockyzás esszenciája, utoljára tényleg az első nekifutáskor (megkésettnek tűnő, de mégsem reménytelen sikervágy) volt ennyire egy és ugyanaz Sylvester Stallone meg Rocky Balboa - és ez valóban megható és nevetséges. Ahogy a hatvanas sztár összekapja magát, hogy még egyszer megmutassa mindenkinek.

"Rocky, ez lesz életed utolsó menete" - ezt már a meccs (semmi különös, szokásos bokszbohóckodás) vége előtt mondja Paulie (Burt Young - micsoda figura: a Konvojtól a Maffiózókig ő is derekasan végigszolgálta az elmúlt harminc évünket), az örökké sértett sógor - vajon miért nem hiszem egy szavát sem?

Summa summarum, az egyik nagy hollywoodi toposz, pontosabban a legfontosabbik azok közül - miszerint egy közülünk, aki adott esetben nálunk is lúzerebbnek látszik, simán viheti valamire - lett felöltöztetve voltaképpen összetéveszthetetlenül jellegzetes (s ez már majdnem maga az eredetiség) ruhába még az első Rockyban, s folytatások sora próbálta benntartani a kollektív emlékezetünk szekrényében. Nincs mit mondani: sikerrel. I appreciate...

De aki boldogabb tőle: pontozással lehet, hogy még mindig az odesszai nyer, de a bírákért már nem teszem tűzbe a kezem.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.