A világ valamely sarkalatos üzemének itt-ott adódó zavarai mindig is piacképesnek számítottak a moziban - ám ezt vagy megerősítik befogadói tapasztalataik, vagy elhiszik nekünk becsszóra, mert a műtörténeti áttekintést szívesen elhagynánk. Leginkább azért, mert szilárd meggyőződésünk szerint nem ezen a vidéken találnának rá a filmművészet szekerének sztratoszferikus kerékvágására. Ami kátyúba esett, az ott van, ami kisiklott, az nem közlekedik. Viszont az kétségtelen, hogy moziba nem kizárólag szekérrel és nem kizárólag a haladó filmművészetért megyünk.
Az idő a leveszélyesebb üzem, maga az őrült futószalag, az első tessékre (érthetőbben: eksönre) séróból megbokrosodik. Már rég nem csodálkozunk, ha minden reggel ugyanaz a reggel - erre mondhatnák ugyan, hogy legalábbis a moziban, de ha jobban belegondolunk... Nos, az effajta filmek legfőbb jótéteménye, de minimum feltett szándéka, hogy épp e belegondolást akadályozzák, a maguk nem is szerény eszközeivel korlátozzák. E nemes szándékukhoz a legkézzelfoghatóbb, legvalóságosabb és a leghétköznapibb segéderőket mozgósítják: a karórát és a naptárt (a rádióval és a mobiltelefonnal a hátvédben). A kézenfekvő példamű az Idétlen időkig - természetesen. Azért természetesen, mert az nevettetni akart. Nem pedig vinni a puskát. Két most vizsgált példánk pont azt mutatja, hogy az ilyesmin nyugodt lelkiismerettel csak röhögni lehet. Csak annak lehet mentsége, aki kacsint, perdöntő paradoxona ez egy boltnak, ami alapjáraton álmokat árusít - ti. akkor miért nem? Épp ezen mozik kedvelt, ám földhözragadt eszközei miatt nem. Ugyanis ha az idő kiakad, abba a vekkernek nincsen beleszólása - legfeljebb annyiban, hogy időnként az álom végét jelzi. Nyilván tök feleslegesen, hiszen akkor már úgyis túl vagyunk rajta. Ha előremozdító szándékkal lép fel az álmok alakításában, akkor a szerepzavar nyilvánvaló, tehát vagy megnevettet, vagy egyszerűen lebukik az illető - ettől betegesen hamis például a Mátrix (különösen az utózmányai), és ezzel vesz meg kilóra az Idétlen időkig, ha mégoly szavatartóan idétlen is.
Leegyszerűsítve: karót nyelten nem lehet karórát nyelni - nincs már benn hely.
A világ folyását, ha moziban tér ki az a medribűl, csak egy dolog motiválja - elkerülni a véget. A nagy kollektív és a kis privát világvégéket - az Armageddon ennek ellenére nem tartozik e műnembe.
A Felforgatókönyv hőse saját halálát élné túl, a Megérzésé pedig kedves férjéét, tehát a privát szférában mozgunk, de a nehézségek így is számosak és tornyosulók - csak az üzemzavarban bízhatnak, akik küldetésben vannak, annál is inkább, mert távolról sem szuperhősök vágnak a tájnak, hanem pont ellenkezőleg; a Móricka szabadalma szerinti kisemberek, előbbiben a fulltájm adóellenőr, a másikban meg a ft. háziasszony. Az isteni (isteni, isteni) beavatkozásra halmozottan rászorulók. S az isten volt is olyan kegyes, hogy lelki lehetőségeikhez igazította az ügymenetbe piszkálása módozatait - magyarán nem túlságosan erőltette meg a fantáziáját...
Adószakemberünk őszinte megdöbbenésére egyszer csak minden cselekedetének elbeszélését hallja valahonnan, először fogkeféjére gyanakszik..., de nem, az néma szegény - tudja az ördög, hogy nem jártunk volna-e jobban, ha egy beszélő fogkefe kalandjait nézzük tovább. Csak hát sajna, ezúttal nem az ördög egyengeti az utakat - rejtély, hogy akkor mégis miért ilyen pokoliak. Háziasszonyunknak még ennyi sem jut, biztos abból indult ki a teremtő, hogy ő túl sok sorozatot néz. Ezért a férje halála utáni napon arra ébred, hogy tegnapelőtt van - a tegnapot ugye már stoppolta az Idétlen időkig. De tegnapelőtt még biztosan lehet valamit csinálni... - filmet, úgy tűnik, azért mégse. Minthogy az első esetben nem közvetlenül függ össze az alapprobléma az idővel, valamit az embernek (a titkos alkotónak) is hozzá kell tennie a projektumhoz - pokolba az ilyen demokráciával, ha az ember csak a karórát tudja. A másikban meg egy varjút - így adja ki két mozgóképünk a műnem kvintesszenciáját, jelesül, hogy láttam én már varjún karórát. Vagyis teljesen váratlan, emberi éssszel felfoghatatlan dolgot. És persze azért nem karót, mert azt történetünk egy korábbi pontján már le tetszett nyelni.
A Felforgatókönyv markol a kettő közül nagyobbat, mert nem elég, hogy azon kell izgulnunk, hogy túléli-e a halálát az adóellenőr, hovatovább beleér-e a révbe, ami konkrétan a pékasszony csókjaiban (azt hiszik, viccelek?) manifesztálódik (egy dramaturgiailag csak enyhén indokolt alkalommal), de a filmkészítés - ami Hollywoodban egyenlő a történetmeséléssel - szörnyű nehézségeivel is. Szóval még sajnáltatják is magukat, megáll az eszem! Hogy milyen nehéz úgy történetet mesélni, hogy elénk pofátlankodik a hős, és kegyelmet kér! Jaj, úgy nagyon nehéz! Életünk főművét csinálnánk meg, ha nem esne meg a szívünk azon a nyomorulton - ezen legalább el lehet vigyorodni, ha az ember nem firtatja a szándékokat. Persze adódnak direkte viccesnek szánt jelenetek is a Felforgatókönyvben - így azt elfogadhatjuk az Idétlen időkig nagyképűsködő másának. A Megérzésnek azonban még ennyi mentsége sincs. Az tök komoly.
A Felforgatókönyvet az SPI, a Megérzést a Fórum Hungary forgalmazza
