- ts -

A népek kohója hideg volt, fáztak benne cudarul a népek, nem is volt mind rendesen felöltözve.

Harlan Coben művei kis jóindulattal a majdnem jó krimik fachjába gyömöszölhetők.

Halk, visszafogott, levegős első film a Marmalade, mely egy bankrablós meskete esetében kényes vállalkozás.

Gyerekeket kihajtani az országútra, menjetek isten hírivel, amerre láttok, ez a legkönnyebb dolog a világon, különösen a moziban.

Clint Eastwood 94 évesen is alkotóereje teljében, vagy legalább magabiztos birtokában van.

Ha egy filmalkotó azt gondolja, hogy remek móka lesz a Love actuallyt kém­thrillerként előadni, az könnyen gondolhatja azt is, hogy neki mindent szabad.

Nem mai találmány, egyidős inkább az első mozgó barlangrajzokkal az olyan happy end, amely sokkal inkább tűnik valami borzalmas kezdetnek, mint minden világok jóra fordultának.

Az ember feltalálta az időt, aztán kezet mosott – de ez sem nyugtatta meg.

Gyakorlatilag másodpercre ugyanakkor járunk Németország történelmében, mint a Good bye, Lenin! hősei. Az ország még két részben van, de a fal már ledőlt, a tegnap még oly zord határőrök már csak az üstöküket vakargatják, s nézik, hogyan suhannak el a Barkasok.

Rég láttunk, s rég szerettünk már ennyire undok képű hőst, s még régebben annyira szerethető III. Richárdot, mint Aubrey Plaza, Emily megformálója, ebben a kellemesen indie hangulatú műben.

Ha egy pillanatra beleképzeljük magunkat abba a disztópikus helyzetbe, amelyben rossz világ jár az alkotói szabadságra az Egyesült Államokban, s valamiféle ízlésrendőrség elkapja Taylor Sheridant (a Yellowstone-univerzum atyját), és száműzik Ausztráliába, nos, akkor is ugyanazt a helyzetet kell megélnünk, mintha most csak szimplán bekapcsoljuk a tévét.

A pénzvilág maga a háttérhatalom, s mindenki a zsebében van – alapjáraton.