Szerfeletti termékenység, lendületes mesélőkedv, meggyőző hangulatfestő erő, logikai gátlástalanság, helyenként némi misztikum és nagyfokú keresettség jellemzi a majsztró történeteit – az isten is a Netflixnek teremtette ezt.
A keresett, kiagyalt történetekkel sok baj van, az egyik például az, hogy nagyon nehezen lehet kijönni belőlük, a másik meg az, hogy könnyen kiszámíthatóvá válnak még akkor is, ha tudjuk, bármikor felrúgható a belső logikájuk. Bármikor, de mindig könnyen belőhető pontokon.
Most arról van szó, hogy egy rendőrnő az apja gyilkosát keresi megszállottan, kollégái, barátai, családja intő szavai ellenére is, mert nem hiszi, hogy az lenne az igazi tettes, akit elítéltek a szintén rendőr papa megöléséért. Mindeközben a mindig nagyszerű Steve Pemberton valahol a lidérces vidéki Anglia egyik eldugott farmján menti az ebeket, s nyuvaszt néhány embert, hogy így szerezzen magának egy kis mellékest. A feladat adott, ezt a két szálat kell összefésülni úgy, hogy lehetőleg mindenkinek fájjon. A jóknak menet közben fájjon, a rosszaknak meg a végén. Fáj is. Pláne úgy, hogy közben arra kell gondolni, hogy a jókban is van mindig valami rossz, s a rosszakban is van olykor valami jó, lám még Pemberton is szereti például a kutyusokat. Csupa bájosan szőrös, nagy szemű kis fickó, a világért be nem csapnák a gazdit soha, bezzeg az ember.
Mindez az angol krimisorozatok sémáival és kiváló színészeivel elővezetve közepes szórakozás, de csak öt rész.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
