Finnországot mégis mindenki szereti, még a meteorok is. Egy például pont oda esik le az égből, a hófödte bukolika és ruralitás kellős közepébe, mely esemény – mint azt már mindannyian kitaláltuk – súlyos további komplikációkhoz vezet.
Ám amíg ezekhez a komplikációkhoz elvergődünk a hóban, át kell vészelnünk egy falusi pap, korábbi afganisztáni békefenntartó házaséletének féltékenységi periódusát, ami nem csak az ő számára megpróbáltatás. Ráadásul az elszánt alkotók ide rejtik el a film kulcsát is, tehát maguk is azzal kalkulálnak, hogy e szakasz alatt el-elbólint a néző, s lesz majd nagy csodálkozás a vége felé.
A világ leghosszabb és leghavasabb expozíciója után, amikor a falu apraja-nagyja és a vendégjátékosok is rámozdulnak végre a szajréra, tudniillik az egyik mellékszereplő obskúrus magánmúzeumában nagy lelki- és némileg csekélyebb élőerővel őrzött meteoritdarabra, felpezsdül jócskán a film is, s kapunk egy erős negyedórát, amelyet különösebb engedmények nélkül nevezhetünk vérbő fekete komédiának. Papunk hősleg védelmezi a követ, a házasságát és a hitét, mely buzgólkodásában a melléből ízlésesen kiálló kés sem zavarja. Épp ellenkezőleg, ad neki valamiféle öntudatot, hogy ő voltaképpen csodákra is képes. Ám miután megküzd lakókörnyezete és a messziről jött imposztorok többirányú bírvágyával, a film menthetetlenül visszasüpped korábbi sápadtságába.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
