Nem is csak azért, mert kém – mit kém, egyenesen brit kém –, de még ki is kell derítenie valamilyen fontos ügyből kifolyólag, hogy ki az áruló. A fontos ügyön természetesen a világ jó sorsa vagy a megmaradása múlik, de többet az alkotók sem tudnak róla – ez tulajdonképpen érthető, hisz’ a kémek az álcázás nagymesterei. Az álcázás nagymestereiről pedig tök logikus, hogy az álcázás nagymestere készítsen kémfilmet, így eshetett a választás Steven Soderbergh-re, aki idestova három és fél évtizede (egészen pontosan az 1989-es Szex, hazugság, videó című kamuflázs óta) álcázza magát filmrendezőnek, s csinált is azóta közel ötven filmet (gondolom, fedősztoriként). De akkor miért épp’ ezen vagyunk fennakadva? Hisz’ nem is nekünk kell végignéznünk a filmet, hanem Michael Fassbendernek, aki különben is nagymester ebben – mármint a színészi játékot helyettesítő nézésben. Steven Soderbergh a művész ebbéli igyekezetét annyiban tudja segíteni, hogy ráad egy jó nagy szemüveget. A sok dolgáért méltán szeretett Cate Blanchett sajna nem tud ennyit sem segíteni, pedig ő a kémünk feleségét adja. Szimpla szakmai házasság az övék, az apa kém, az anya kémnő, szerencsére ennyire mélyen nem avatkozunk bele a családi életükbe, amelyet az a gyanú sem ingat meg, hogy a nagy titkot meglehet, épp Cate asszony adta ki. Találkozik is egy feltűnően orosz külsejű egyénnel a mindig gyanús Zürichben. Ez a film egy borzalom.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
