Visszhang: film

Fekete táska

  • - ts -
  • 2025. április 9.

Visszhang

Amikor Michael Fassbender figyel, akkor néz. Amikor nagyon figyel, akkor nagyon néz – ebben a filmben pedig végig nagyon kell figyelnie.

Nem is csak azért, mert kém – mit kém, egyenesen brit kém –, de még ki is kell derítenie valamilyen fontos ügyből kifolyólag, hogy ki az áruló. A fontos ügyön természetesen a világ jó sorsa vagy a megmaradása múlik, de többet az alkotók sem tudnak róla – ez tulajdonképpen érthető, hisz’ a kémek az álcázás nagymesterei. Az álcázás nagymestereiről pedig tök logikus, hogy az álcázás nagymestere készítsen kémfilmet, így eshetett a választás Steven Soderbergh-re, aki idestova három és fél évtizede (egészen pontosan az 1989-es Szex, hazugság, videó című kamuflázs óta) álcázza magát filmrendezőnek, s csinált is azóta közel ötven filmet (gondolom, fedősztoriként). De akkor miért épp’ ezen vagyunk fennakadva? Hisz’ nem is nekünk kell végignéznünk a filmet, hanem Michael Fassbendernek, aki különben is nagymester ebben – mármint a színészi játékot helyettesítő nézésben. Steven Soderbergh a művész ebbéli igyekezetét annyiban tudja segíteni, hogy ráad egy jó nagy szemüveget. A sok dolgáért méltán szeretett Cate Blanchett sajna nem tud ennyit sem segíteni, pedig ő a kémünk feleségét adja. Szimpla szakmai házasság az övék, az apa kém, az anya kémnő, szerencsére ennyire mélyen nem avatkozunk bele a családi életükbe, amelyet az a gyanú sem ingat meg, hogy a nagy titkot meglehet, épp Cate asszony adta ki. Találkozik is egy feltűnően orosz külsejű egyénnel a mindig gyanús Zürichben. Ez a film egy borzalom.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.