- turcsányi -

Philip Barantini a technika ördöge, nyilván. Egysnittes rendező.

Az 1976-os svédországi választások kampányidőszakában Olof Palme miniszterelnök ismét 1973-as kihívójával, Thornbjörn Fälldinnel vitázott.

Van ilyen film egy rakás, egytől egyig hősköltemények. Talán csak abban különböznek, hogy némelyeknek odaírják az elejére, hogy „igaz történet alapján”, némelyeknek meg nem.

Régen minden rosszabb volt, kivéve A Sakál napját – mondhatnánk, de piszkosul igazságtalanok lennénk.

Nagyon közel megyünk. Talán túl közel is. A komfortérzetünk szempontjából biztosan túl közel, bár a dokumentumfilm műfaja nem a komfortérzetünk karbantartására lett kitalálva, hanem azért, hogy felrázzon. Ez játékszabály, ám mégis kérdéses, hogy mennyiben kárhoztatható bárki is, aki nem rendel felrázást.

Az időutazás és a vérfertőzés közé nehéz egyenlőségjelet tenni. Ám tudjuk jól, hogy a mozi csodákra képes.

A napokban Budapesten parádézó veterán géniusz, Wim Wenders 1987-es remekművében, a Berlin felett az égben a gyerekek látják azt a szemükkel, amit a felnőttek el sem tudnak képzelni: az ég összes angyalait.

A kísérlet nagyralátó: Jeremy Saulnier úgy vezetne be az életművébe egy akcióhőst, hogy közben kivezeti belőle az erőszakot. Ilyen még tényleg kevés volt a filmtörténetben, békebarát utcai harcos (nekünk, magyaroknak rég nincs új a nap alatt). Ám ahhoz, hogy túltekinthessünk a próbálkozás abszurditásán, látnunk kell az egész pályát.

A labdarúgásban, segítse immár a legkorszerűbb űrtechnika, ritkák az egyértelmű dolgok, kivált abban a tekintetben, hogy ki a jobb.

Wyatt Earpről csinálták a világon a legtöbb filmet, többet, mint Robin Hoodról és az 5 gyilkos Venomról egyenként.