Nagyon közel megyünk. Talán túl közel is. A komfortérzetünk szempontjából biztosan túl közel, bár a dokumentumfilm műfaja nem a komfortérzetünk karbantartására lett kitalálva, hanem azért, hogy felrázzon. Ez játékszabály, ám mégis kérdéses, hogy mennyiben kárhoztatható bárki is, aki nem rendel felrázást.
Az időutazás és a vérfertőzés közé nehéz egyenlőségjelet tenni. Ám tudjuk jól, hogy a mozi csodákra képes.
A napokban Budapesten parádézó veterán géniusz, Wim Wenders 1987-es remekművében, a Berlin felett az égben a gyerekek látják azt a szemükkel, amit a felnőttek el sem tudnak képzelni: az ég összes angyalait.
A kísérlet nagyralátó: Jeremy Saulnier úgy vezetne be az életművébe egy akcióhőst, hogy közben kivezeti belőle az erőszakot. Ilyen még tényleg kevés volt a filmtörténetben, békebarát utcai harcos (nekünk, magyaroknak rég nincs új a nap alatt). Ám ahhoz, hogy túltekinthessünk a próbálkozás abszurditásán, látnunk kell az egész pályát.
A labdarúgásban, segítse immár a legkorszerűbb űrtechnika, ritkák az egyértelmű dolgok, kivált abban a tekintetben, hogy ki a jobb.
Wyatt Earpről csinálták a világon a legtöbb filmet, többet, mint Robin Hoodról és az 5 gyilkos Venomról egyenként.
Ha érte valaha is kultúrsokk Magyarországot, az 1975 februárjában esett, amikor a Filmmúzeum (ma Belvárosi Színház) – a megvásárlásához képest egy kerek esztendei erőgyűjtés után – bemutatta Pier Paolo Pasolini Dekameron című filmjét.
Ha van igazság a földön, Bert Schneiderből hétcsillagos hollywoodi aranyifjú válik. Egy léha, semmirekellő alak a sztárjelöltek örökké vidám, szőke és bikinis karéjában, a nyitott tetejű sport Mercije oldalának támaszkodva, golfhoz öltözve néz el a távolba, s számolja Los Angeles mindig felhőtlen egén az angyalokat.
Johnny Lobónak nehéz élete volt. Már a háború korai szakaszában megjárta Vietnamot, s hazatérve polgárjogi harcosnak állt; az indiánok jogaiért küzdött.
Az alapító atyák Franciaországban viselt dolgainak meglehetős keletje van vásznon és képernyőn. Gondoljunk csak a John Adams pályáját feldolgozó HBO-sorozatra, vagy éppenséggel a magáért beszélő Jefferson Párizsban című moziműre, a derék Nick Nolte játékával (és James Ivory rendezésében).
G. W. Pabst nagy filmrendező. A filmtörténet meghatározó alakja. A Metropolis egyenesen a világ legjobb filmje.
A papa mozija ez. Nem pont a formula hagyományos értelmében, sokkal inkább szó szerint. A hatvanas évek közepén az olasz anyakönyvi hivatal kigyűjtötte a Sergio keresztnevű polgárokat, s mindegyiket hatóságilag kötelezték arra, hogy spagettiwesterneket készítsenek.
