Ha van igazság a földön, Bert Schneiderből hétcsillagos hollywoodi aranyifjú válik. Egy léha, semmirekellő alak a sztárjelöltek örökké vidám, szőke és bikinis karéjában, a nyitott tetejű sport Mercije oldalának támaszkodva, golfhoz öltözve néz el a távolba, s számolja Los Angeles mindig felhőtlen egén az angyalokat.
Johnny Lobónak nehéz élete volt. Már a háború korai szakaszában megjárta Vietnamot, s hazatérve polgárjogi harcosnak állt; az indiánok jogaiért küzdött.
Az alapító atyák Franciaországban viselt dolgainak meglehetős keletje van vásznon és képernyőn. Gondoljunk csak a John Adams pályáját feldolgozó HBO-sorozatra, vagy éppenséggel a magáért beszélő Jefferson Párizsban című moziműre, a derék Nick Nolte játékával (és James Ivory rendezésében).
G. W. Pabst nagy filmrendező. A filmtörténet meghatározó alakja. A Metropolis egyenesen a világ legjobb filmje.
A papa mozija ez. Nem pont a formula hagyományos értelmében, sokkal inkább szó szerint. A hatvanas évek közepén az olasz anyakönyvi hivatal kigyűjtötte a Sergio keresztnevű polgárokat, s mindegyiket hatóságilag kötelezték arra, hogy spagettiwesterneket készítsenek.
Nehéz megmondani, hogy mikor mondtak fel az angyalok. Már akkor, amikor Wim Wenders folytatni merészelte a Berlin felett az eget (Távol és mégis közel, 1993)? Vagy csak 1998-ban lett elegük, amikor meglátták magukat az Angyalok városa című filmben – a Berlin felett az ég e remake-jét Nicolas Cage-dzsel? Az biztos, hogy Los Angelesből eztán szedték a sátorfájukat. De senki nem pótolhatatlan, L. A. pedig különösen nem maradhatott efféle égi szárnyasok nélkül.
Mathew Brady a fotográfia történetének kétségkívül kimagasló alakja, az első fotoriporter, az első PR-szakember, az első bármi.
Van egy jelenet James Clavell 1975-ben publikált regényének tévéváltozatában: a nagyúr táncol.
Tom Ripley a világirodalom Don Giovannija. Vagy majdnem, de már a világirodalom is bajos egy kicsit. Nevezett ugyanis – ki ne tudná – Patricia Highsmith ötkötetes regénysorozatának hőse, Highsmith pedig, nyilván szentségtörés ezt kimondani, krimiszerző, jobbára.
Furcsa hely volt itt annak idején a komcsi. Simán csináltak egy hentesből belügyminisztert, s amikor nem vált be, visszamehetett a szakmájába – vezérigazgatónak a szegedi szalámigyárba.
– Sziasztok, magyarok! – mondta a Szabadság, mérsékelten kíváncsi pofával, rágózva. A magyarok nem válaszoltak, csak visszabámultak. Az egyik oldalba bökte a másikat: „Faszt akar ez?” A másik azt mondta, hogy „Honnan tudjam? De itt hiába arcoskodik, ilyeneket szoktam enni reggelire.” Ennyiben maradtak.
Egy remekművet általában nem lehet újra megcsinálni, s folytatni is csak számos megszorítással érdemes. De van, amikor sikerül.
