Tom Ripley a világirodalom Don Giovannija. Vagy majdnem, de már a világirodalom is bajos egy kicsit. Nevezett ugyanis – ki ne tudná – Patricia Highsmith ötkötetes regénysorozatának hőse, Highsmith pedig, nyilván szentségtörés ezt kimondani, krimiszerző, jobbára.
Furcsa hely volt itt annak idején a komcsi. Simán csináltak egy hentesből belügyminisztert, s amikor nem vált be, visszamehetett a szakmájába – vezérigazgatónak a szegedi szalámigyárba.
– Sziasztok, magyarok! – mondta a Szabadság, mérsékelten kíváncsi pofával, rágózva. A magyarok nem válaszoltak, csak visszabámultak. Az egyik oldalba bökte a másikat: „Faszt akar ez?” A másik azt mondta, hogy „Honnan tudjam? De itt hiába arcoskodik, ilyeneket szoktam enni reggelire.” Ennyiben maradtak.
Egy remekművet általában nem lehet újra megcsinálni, s folytatni is csak számos megszorítással érdemes. De van, amikor sikerül.
„Vándorcirkuszos szeretnék lenni, hóban-esőben a cirkusszal menni…” – köszöntötte az új évtizedet 1970-ben Karda Beáta.
A 2002-es velencei filmfesztiválon jó nagyot szólt a színművészként elismert Peter Mullan rendezése, A Magdolna nővérek – különösen a fődíja. Közelebbről a guta kerülgette tőle a katolikus egyházat, s nem csak az ír leágazását, de magát a Szentszéket is.
Charles Dickenst a televízió szereti a legjobban. Úgy általában minden mozgókép odavan érte, de a televízió mindennél és mindenkinél inkább.
A dokumentumfilm mint terminus technicus egy ideje szerfelett megengedő teremtés, simán belefér neki egy ilyen televíziós one man show, mint ez is. Nyilván a néző is így lehet ezzel.
Bérczes László nem valósította meg az álmát. Nem, ő inkább a vállára kanyarította hímzett tarisznyáját, arcára a szakállát, belebújt kétszeresen is alföldi papucsába, s a maga kicsit csodálkozó természetességével egyszerűen belesétált. Az álmába.
Quentin Tarantino nem filmrendező, jó, nem elsősorban filmrendező, hanem valami szekta, de híveinek számossága miatt sokkal inkább valamiféle egyház érinthetetlen Jézuskája, aki történetesen filmrendező (is).
