Fanatikusok küzdenek ott fanatikusokkal, de annyi biztos: a maestrónak máig nem lehet nyugta, műveinek utózmányaival, folytatásaival, továbbgondolásaival, homázsaival és persziflázsaival, iskoláját közepes rendűen kijárt követőinek igyekezetével tele a padlás. E nagy lökdösődés legázolt mindent, ami az útjába került, nemcsak magát Hitchcockot, de például azokat az írókat is, akiknek a műveiből egy-egy esetben dolgozott.
Nagyjából ugyanez a helyzet Agatha Christie-vel is. Mindenki írt már Agatha Christie-regényt, csinált Agatha Christie-jellegű filmet, aki meg nem, az előbb-utóbb úgyis megpróbálja. Mindez azon túl is érdekes, hogy amúgy a két szerző, Christie és Hitchcock művei között számos tartalmi párhuzamot is találni, még ha az ilyesmit termékenyebb Hitchcock és Patricia Highsmith vonatkozásában keresgélni. Ám ahogy ők végül összetalálkoztak (Idegenek a vonaton, 1951), kész csoda, hogy Christie-vel nem esett meg efféle találka, holott a vonataik (mármint Alfredé és Agatháé) kétségkívül ugyanazon a vonalon szállították utasaikat. De az elmaradt randit mégis inkább követőikre hagyták, akik nem is tétováztak.
Az angol puhafedelű irodalom rengeteg kortárs Christie-t tart el, ezek egyike például Ruth Ware, akinek 2016-os regénye (A nő a tízes kabinból, fordította Benedek Leila) jellegzetes példája az efféle epigonizmusnak. Nyilván reggelig sorolhatnánk a hasonigényű regénykéket: A. J. Finn: Nő az ablakban; Paula Hawkins: A lány a vonaton, ilyenek… Mind kiabál a megfilmesítésért, mindet meg is filmesítették már, s mind úgy néz ki, hogy összecsomózzák benne Hitchcockot Christie-vel, aztán bogozza ki, aki tudja – maguknak a szerzőknek általában nem szokott sikerülni. S e filmes adaptációk, készülvén az elkerülhetetlen sikerre, kivétel nélkül komoly színészi erőket küldenek harcba. A nő a tízes kabinból sztárja Keira Knightley, s olyan remek untermannjai vannak, mint Guy Pearce vagy éppenséggel David Morrissey.
A történet olyan, mintha direkt Mészáros Lőrincnek találták volna ki (mér’, lehet, hogy tényleg). Bemegy a csávó (Guy Pearce, de ez még a film előtt) a jachtboltba, s azt mondja az eladónak, hogy kérem a legnagyobbat; most ez a sokemeletes csoda a norvég fjordok közt kóvályog valahol, fedélzetén a világ néhány leggazdagabb kreténjével, akik jótékonykodni trombitáltattak össze, s persze egy vesztükre odarendelt oknyomozó újságíróval meg egy fotóriporterrel, bár utóbbi csak a kulissza egyik darabkája. Csodálkozunk-e, hogy a trauma sújtotta újságíró (Knightley) valami olyasminek lesz a tanúja, amit nem kéne látnia: valakit megölnek. Belehajítják a bizonyára hideg és feltehetően mély vízbe. Igen ám, de a létszámellenőrzésről nem hiányzik senki. Miben is áll szegény zsurnaliszta traumája: egyik korábbi világrengető leleplezésének forrását vízbe fojtották.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
