A nemes felismeréshez több dolog is szolgálhatott útmutatóul számára, az egyik például az lehetett, hogy a művelt világnak mindenre volt inkább szüksége, mint egy második Bergmanra (akkor persze még nem tartottunk ott, hogy elsőre sem nagyon volt, ma már ez sem ördögtől való felvetés ugyebár). A másik fő ok nyilván a rátermettség környékén lenne keresendő, de felesleges kapirgálni, mert August arra viszont rájött, hogy a bergmankodással szerzett hírneve gyakorlatilag a világ teljes filmkészítésre szánt erőforrásait mozgósítani tudja.
A művelt világ ugyanis – nem észrevéve önnön gyökeres változását az orra előtt – pont arra várt, hogy a tegnapok nagy bölényei (a neorealizmus hősei, Fellini, Antonioni, a francia, német, angol, cseh újhullámos fiúk, Jancsó Miklós) helyére új bölények érkezzenek, s ebbéli szerencsétlen igyekezetében bölényt vélt felfedezni olyan kedves tulkokban, mint Aki Kaurismäki vagy Lars von Trier, és olyan éjjel-nappal iparkodó stréberekben, mint August vagy éppen Pedro Almodóvar. A felsorolást folytathatnánk a lap aljáig, de a lényeg az, hogy nagy pofára esés lett a dologból, így a művelt világ a saját kárán jött rá, hogy az európai mozi társadalmi szerepe elvesztette világmegváltó erejét – örökre. De mivel ez a felismerés jóval később vált esedékessé, August a világ összes pénzéből olyan túláradó baromságot is a világ összes sztárjával tudott leforgatni, mint A kísértetház (1993, Isabel Allende nemzetközi bestselleréből) – ahol a vannabe Márquez találkozik a Möchtegern Bergmannal, s tucatnyi világsztárral, egy borzalom. Persze, siker volt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
