Tévésorozat

Elvis gyémánt félkrajcárja

Suspicious Minds

  • - turcsányi -
  • 2025. június 18.

Kritika

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Meg a nézése is (slágerekről még lesz szó). Magyarul helyes járással meg a szem megfelelő állásával kivédhető a kényszeres seggre esés (itt: a helyzetkomikum metaforája). Tehát a tolvaj úgy lejt végig a medence mentén, mint macska, a léptei is résen vannak, figyelnek, s a megtorpanása is maga a megtestesült figyelem, a kihegyezett érzékek diadala. Ha megvolt (ti. a megtorpanás), a kamera ezerrel, de tényleg villámgyorsan pördül egy jó nagyot, s az eszelős száguldás csak akkor vágja hirtelen vigyázzba magát, amikor meglátjuk, hogy min akadt meg a tolvaj szeme. Mondjuk, egy rangrejtve a büféasztal mellett töltekező biztonsági őrön (napszemüveg, sötét ruha a sok gatya és hawaii ing között). Innentől valóban szükségtelen hasra esni, a jókedv garantált. Persze, az ilyesmit elég nehéz nézni, de hamar hozzá lehet szokni.

A medence majd’ minden esetben szükséges, most például azért, mert egy mai spanyol gyártású krimi-vígjátékkal szemben két elvárást támaszt minden megrendelő (streaming platform) és általa a művelt világ. Tulajdonképpen mindkettő érthető: legyél kicsit olyan, mint A nagy pénzrablás, de lehetsz még olyanabb, s ha ezzel megvagy, legyél kicsit olyan is, mint egy latin-amerikai szappanopera (mert az a piac kisebbik hányadának vicces, a sokkal nagyobbik meg odavan érte).

A Suspicious Minds mindkét kívánalomnak eminens módon felel meg, s bizonyos helyzetekben e kötelező elemeket a saját előnyére is képes fordítani. Nem mintha ettől könnyebb lenne nézni. Arról van szó, hogy két messze földön hírhedett mestertolvajnak el kéne csakliznia egy módfelett obskúrus üzletember csendes-óceáni magánszigetéről Szent Ágota tiaráját, mert azon akkora nagy a gyémánt, mint a hét törpe pingponglabdája. Mármost egy sötét életű jefe nyilván csak szappanoperai díszletek között tengődhet. A tolvajokkal meg az a baj, hogy szó szerint testesítik meg Elvis Presley utolsó nagy slágerét (Reggie Young gitárjátékával), amelyet az alkotók még az angol címbe is belefoglaltak. Feszt azon gyötrődnek, hogy mikor hazudik a másik. S máris elértünk a szappanoperától A nagy pénzrablásig. Nem azért, mert az is egy paródia volt, a második évadtól ráadásul önmagáé, s nem is feltétlenül azért, mert most is egyenkezeslábasban csórelnak benne a hősök (most speciel a II. világháború japán kamikázéinak kobaltkék overalljában), hanem a muzsika okán. Hiszen az köztudott, hogy a lendületes és vicces lopkodás alapja mindig a jó zene (ismerünk humortalan lopkodást, rémes zenére csinálják).

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.