Meg a nézése is (slágerekről még lesz szó). Magyarul helyes járással meg a szem megfelelő állásával kivédhető a kényszeres seggre esés (itt: a helyzetkomikum metaforája). Tehát a tolvaj úgy lejt végig a medence mentén, mint macska, a léptei is résen vannak, figyelnek, s a megtorpanása is maga a megtestesült figyelem, a kihegyezett érzékek diadala. Ha megvolt (ti. a megtorpanás), a kamera ezerrel, de tényleg villámgyorsan pördül egy jó nagyot, s az eszelős száguldás csak akkor vágja hirtelen vigyázzba magát, amikor meglátjuk, hogy min akadt meg a tolvaj szeme. Mondjuk, egy rangrejtve a büféasztal mellett töltekező biztonsági őrön (napszemüveg, sötét ruha a sok gatya és hawaii ing között). Innentől valóban szükségtelen hasra esni, a jókedv garantált. Persze, az ilyesmit elég nehéz nézni, de hamar hozzá lehet szokni.
A medence majd’ minden esetben szükséges, most például azért, mert egy mai spanyol gyártású krimi-vígjátékkal szemben két elvárást támaszt minden megrendelő (streaming platform) és általa a művelt világ. Tulajdonképpen mindkettő érthető: legyél kicsit olyan, mint A nagy pénzrablás, de lehetsz még olyanabb, s ha ezzel megvagy, legyél kicsit olyan is, mint egy latin-amerikai szappanopera (mert az a piac kisebbik hányadának vicces, a sokkal nagyobbik meg odavan érte).
A Suspicious Minds mindkét kívánalomnak eminens módon felel meg, s bizonyos helyzetekben e kötelező elemeket a saját előnyére is képes fordítani. Nem mintha ettől könnyebb lenne nézni. Arról van szó, hogy két messze földön hírhedett mestertolvajnak el kéne csakliznia egy módfelett obskúrus üzletember csendes-óceáni magánszigetéről Szent Ágota tiaráját, mert azon akkora nagy a gyémánt, mint a hét törpe pingponglabdája. Mármost egy sötét életű jefe nyilván csak szappanoperai díszletek között tengődhet. A tolvajokkal meg az a baj, hogy szó szerint testesítik meg Elvis Presley utolsó nagy slágerét (Reggie Young gitárjátékával), amelyet az alkotók még az angol címbe is belefoglaltak. Feszt azon gyötrődnek, hogy mikor hazudik a másik. S máris elértünk a szappanoperától A nagy pénzrablásig. Nem azért, mert az is egy paródia volt, a második évadtól ráadásul önmagáé, s nem is feltétlenül azért, mert most is egyenkezeslábasban csórelnak benne a hősök (most speciel a II. világháború japán kamikázéinak kobaltkék overalljában), hanem a muzsika okán. Hiszen az köztudott, hogy a lendületes és vicces lopkodás alapja mindig a jó zene (ismerünk humortalan lopkodást, rémes zenére csinálják).
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
