Nem, a számnak nincsen köze a sorozathoz, vagyis hogyha akarom, ugyanarról szólnak, de csak azért rángattuk ide, hogy szemléltessük: a téma megvolt/megvan mindenkinek. Az első sorból vagy az első beállításból tudja mindenki, hogy miről beszél az alkotó. A kedves nézők és a kedves szereplők függőségeiről, rögeszméiről, nünükéiről. Szóval csak egyetlen művészeti kérdés tehető fel az ügyében: éppen most kicsoda micsodát csomagolt bele. Mit kíván értékesíteni általa.
Marketingszlogennek bizonyára jó, hogy a Homeland – A belső ellenség (és persze az X-akták) alkotóinak új műve, s lám, anno a magyar címadók látták is a jövőt, amikor odabiggyesztették azt a belső ellenséget – ki más lehet az, mint a fenevad? S tényleg, ismét Claire Daneshez van szerencsénk, s ismét ugyanabban a cipőben jár, mint a pályája tán legnagyobb sikerét hozó Homelandben. (Nagyon szerettük Júliának is.) Mintha ez a 24 év el sem reppent volna, most sem hisz senki őneki, most sem bízik senki őbenne, most is néz a szép nagy szemével, ha szorul a hurok gúvaszt is, most is hosszan ráng az ajka, mire egy szó is elhagyná is a száját, satöbbi, satöbbi. Claire Danes a művészek azon nem csekély létszámú csoportozatába tartozik, akik nem a végtelen színészi eszköztárának váratlanabbnál váratlanabb variálásával hatnak, hanem a puszta lényükkel – örökétig lehet nézni. Ugyanazt a perszónát.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
