Már arra sem emlékszünk, hogy ki tette hidegre. Talán valamelyik autópálya fizetőkapujánál lőtték szitává? Vagy Joe Pesci verte ripityára a fejét egy baseballütővel a kukoricásban? Esetleg egy másik hálóköntösbe bújt félcédulás lőtte kocsonyává Tommy Boy típusú kézifegyverével, miközben egy operaénekes énekelte a Danny boyt? (Oh, Danny boy, the pipes, the pipes are calling / From glen to glen, and down the mountain side.) Mindegy is, az a lényeg, hogy régen történt, olyan régen, hogy már azt sem vesszük észre, hogy nem a születésének, hanem a halálának a vélt évfordulóját ünnepeljük egy-egy újabb és újabb filmmel. Mert gengszterfilmből – a sajnálatos haláleset ellenére is – szakadatlan a túltermelés. Valószínűbb persze, hogy a mindenkori újjászületése ad okot az ünneplésre.
Ó, Francis Ford Coppola mennyire újjászülesztette a műfajt A keresztapával? Amikor ilyeneket beszél, talán arra gondol a korszerű szaktudomány, hogy milyen jó is volt, végre szurkolhattunk a gengsztereknek, s a rendőrség úgyszólván csak a sétáló ember szerepét játszhatta el. De valóban kellett szurkolnunk? Volt valaha egy szemernyi tétje egy gengszterfilmnek? Nem, soha (az ilyeneket nevezik műfaji filmnek). Megfordult valaha valakinek a fejében, hogy ki győz akkor, ha az egyik csapat Marlon Brando, Robert Duvall, James Caan, Al Pacino összeállításban lép pályára, a másik meg Al Lettieri, Tony Giorgio, Victor Rendina, Richard Conte felállásban? (Al Lettierit még Charles Bronson is kifilézte a Mr. Majestyc – Dinnyeszüret géppisztollyal című remekműben, majd akkor sikerül eltennie láb alól Brandót – nyilván.)
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
