Film

Vándormozi

John Maclean: Tornado

  • - turcsányi -
  • 2025. július 16.

Kritika

John Maclean nem kapkodja el, az előző filmje, a Slow West (A nyugat útján) 2015-ben jött ki.

A mű ugyancsak lassú és csendes, de roppant meggyőző karriert futott be, elkerülte a multipexeket, inkább indie seregszemléken tündökölt, megnyert egy rakás kisebb fesztivált. Maga a film is lassú volt és csendes, bár a fegyverek sűrűn ropogtak benne. Egy szerelmes skót süvölvény átkel a nagy óceánon, hogy megtalálja elveszett szerelmét, aki atyjával menekült a törvény és a rosszemberek elől az Újvilágba. De egy majdnem gyerek ártatlan felnőtt, szál egyedül ugyancsak idegen a vadnyugaton, ám hogy ne kelljen lábbal előre kirendezni már az elején, az alkotói gondviselés mellérendel egy marcona, ám a legváratlanabb pillanatokban felérző szívű desperadót (Michael Fassbender hív megformálásban; a színészről elmondható, hogy kivált a startnál afféle mentora volt a direktornak, neve és részvétele nélkül a Slow West el sem nagyon készülhetett volna). A két hős odisszeája nem vesz látványos fordulatokat, de kötelezően tartogat számos akadályt; az ellenük törő természeti és humán erőforrások mozgását pedig a közös múlt igazítja (s ez a praxis csak felerősödik most a Tornadóban, amely simán beillik a Slow West folytatásának, holott máskor és máshol járunk másokkal). A fiú és a bandita pedig mennek, mendegélnek, megküzdve ezer veszéllyel, de mindenkiben (legkivált a nézőben) ott a félsz, hogy amikor megérkeznek, beteljesednek-e a vágyaik. Vagy úgy teljesednek-e be, ahogy elképzelték. Vagy azok a vágyaik teljesednek-e be, amelyeket megfogalmazni bírtak maguknak. Azok lesznek-e boldogok, akiknek boldogoknak kellene lenniük, azok halnak-e meg, akik rászolgáltak, vagy épp szeretnének. Andrej Tarkovszkij a vadnyugaton (mely vadnyugatot éppenséggel Új-Zéland játssza, de láttunk már hasonlót). Nem nagy mutatvány mindebből ráismerni a Stalkerre, de Maclean nem másol, még csak nem is idézget, valamiféle hommage gondolata sem terheli filmjét, inkább csak elvacakol a gondolataival (vagy másokéval, ez oly mindegy), s aki közben látja, hallja, akkor jár a legjobban, ha vele tart. Az semmi, hogy szép és szomorú film a Slow West, de még szórakoztató is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.