- tus -

Hol van már a vállalati beutalók kora? Amikor a bélatelepi nyaralóban egy esős nap délutánján összeült az asztalok körül felnőtt és gyerek, az apukák ultiztak, az anyukák römiztek, a gondnok néni a többieknek kiadta a szekrénykéjéből a Ki nevet a végén?-t, menősebb helyeken a Gazdálkodj okosan!-t, s aki későn futott, annak csak dominó került (amiről elég hamar kiderült, hogy simán veri az egész mezőnyt).

A Magyarországon A Scotland Yard vendége címmel bemutatott kalandfilm természetesen az angol nyelvet beszélők rendőrhatósági szintű kulturális különbözőségeit, pontosabban az e különbözőségről szóló sztereotípiákat igyekezett dramaturgiai rugóként alkalmazni, mondhatni: sikeresen. John Wayne jól adta a rapid megoldások bajnokaként fellépő pojácát (lőtt, mint a bolondóra), Attenborough nemkülönben a rezervált pojácát (úgy sepedt el klubja kedvenc bőrfotelében, hogy az a királynőt is hamari cselekvésre sarkallta) - mindazonáltal az amerikai kolléga szeretnivaló tahósága volt a fő humorforrás. Mára némileg megváltozott a világ,

"A ruhám bőr és nem ballon, Az arcszeszem is csak Pitralon, De jegyezd meg jól, míg a Föld kerek, Mindig lesznek rockerek" (Pokolgép: Gépinduló) Csepelen járunk, magunk sem tudjuk, merre. A művház a focipálya mögött szorult be a panelek közé, utcának látszó parkolók és parkolónak látszó játszóterek, zsákutcák és egyirányúsítás, a helyiek nyilván vágják, merre hány méter - még sincs a világon adekvátabb helye ennek a tárlatnak. Legfeljebb, ha a sztalkerivé abált Ybl-bazár, az Ifipark romjai közt lenne a következő állomás (Gútán, miszerint Kolárovón lesz, az sem rossz). S ha ehhez még hozzácsapjuk, hogy a legjobb vitrinben ott találjuk a Csepeli Ifipark bejáratának egy relikviaként őrzött faldarabját, akkor már az elején vissza kell tartanunk könnyűink áradatát. Akinek nem volt meg ugyanis a Vasmunkás tér, az nem is élt. Már a neve is milyen? Ott volt a mondott intézmény, a szegény ember ifiparkja, ahol együtt lépett fel a Gesarol és a Generál, s az előbbiből aztán P. Mobillá fejlesztett alakulat, amiben egy csávó, még a nevére is emlékszem (Lengyel Gábor), akkorát néztünk: hegedült. Az utóbbi meg összeborult a Mikrolied Vokállal. De a kedves egybegyűltek itt élvezhették a Rice, rice, Beatrice játékát is, a mikrofonnál Csuka Mónika, a Sugar Baby Love-ot nyomatták a Rubettestől, gennyesebb slágert azóta sem szült koppintós zenekar. Ennyit a szép emlékekről.

Igen szoros eredmény született az idei amerikai nyílt teniszbajnokság (US Open) elődöntőjében a hónap elején. Novak Djokovic - Roger Federer 3:2 (6:7, 4:6, 6:3, 6:2, 7:5); különösen az utolsó játszmában "volt meleg a pite", amit a 7:5-ös eredmény mellett az is igazol, hogy a későbbi vesztes Federernek két mérkőzéslabdája is volt. Aki papíron látja csak mindezt, akár el is hiheti. De rosszul teszi.

Történetünk 1974-ben kezdődött, vág bele szolid, ám a műegészre különösen jellemző - ásópengést, hanthullást idéző - akusztikai hangulatfestés után a kiállítás géperejű narrátora. De van egy másik történet is, amely kihat a mai műélvezetünkre, az pedig 1988-ban kezdődött, és húsz év múlva folytatódott, s vett döntő fordulatot, mint Dumas-nál.

Van egy bugyra ennek a mai konzumpokolnak, ami határozottan másnak (kis mennyországnak) mutatja magát, mint ami valójában (nagy pokolbugyor), s mi mindgyakran hajlamosak is vagyunk inkább annak elfogadni, aminek kelleti magát. Ebben a bugyorban hobbikünsztlerek, handarbeiterek, antikváriusok, vicces feliratú polók készítői és más hasonló légmozgatók állították fel standjaikat szorosan egymás mellé, az ünnepnapokon a magnóikat bekapcsolják, s egybefolyik a sok tudatszűkítő akusztikus hulladék, s az összecsukható asztalok mögül szúrós szemek szuggerálják, hogy aki nem vesz, nem ember. Elsőre Szentendre vagy a Balaton ugrik be, hisz az efféle, lehúzás határán táncoló kereskedelem elsődleges célpontja azért mégiscsak a turista, de ha jobban belegondolunk, Budapesten is tömegével bújnak meg a miniatürizált Portobello Roadok. Mind közül ezen a hétvégén a Gozsdu bazár (anyám borogass: "élménypiac") tűnt a legkellemetlenebbnek - s ezen a dzsungelen kell átlökdösődnöd magad ahhoz, hogy megtanulj némi okosságot a fogyasztói társadalomban tanúsítandó helyes magatartásról.

Van egy karikatúrája Brenner Györgynek, a Ludas Matyi kiváló rajzolójának inkább a hetvenes, mint a nyolcvanas évekből (a Ludas Matyinak akkoriban csak kiváló rajzolói voltak), ami Szentendrén játszódik. Készül a város a Szentendrei Nyár vagy valami nagyon hasonlatos nevű nyári hakniparádéra, a Fő téren áll két művészküllemű egyén (akkoriban még senki nem ismerte a kulturális menedzser kifejezést), az egyik hóna alatt mappa, a másik körszakállt visel, és tanakodnak erősen. A képaláírás: "Ha még pár őslakost elüldözünk, az egész városból lehet vurstli."

Ha egyszer számba veszi valaki, hogy melyik a magyar filmtörténet legtöbbet idézett jelenete, akkor majd felrikoltok (s velem sokan): így legyen ötösöm a lottón! De addig is fogadjunk, milyen hosszú a jelenet? Melyik jelenet? Hát az, amikor Latinovits Zoltán babrál a húslevessel, amiben azok a festői zsírszigetecskék úszkálnak, és jól kiveri a tányérjára csontjából a velőt - Huszárik Zoltán 1971-ben készült Szindbád című filmjének utóbb nagyjelenetté felstilizált éttermi részletében. Szóval, milyen hosszú? Kicsi híján tíz perc. Megismerjük belőle pincér és kuncsaftja egybefonódó szenvedéstörténetét az élénk természetű Patience személyén keresztül, akiért elzülleni sem nagy ár, s közben fácánok és csuszák kerülnek terítékre, sör és bor jön.

Valójában persze haapio (ilyenformán a kiállítás címe helyesen: Haapio - kaikkien veneiden äiti), s hogy miért beszélünk ilyen jól finnül egy ladikokról szóló múzeumi vizit kapcsán, afelől az alábbi technikai tudnivalók igazítanak el. Tehát a ladiktárlat csak afféle kamaraszekció, egy nagyobb műegész (Milyenek a finnek? - Finnország magyar szemmel, lásd: Háncs és metál, MaNcs, 2009. július 30.) szatellitája (később nyílt, de együtt zárnak majd), és olyan ügyesen van elhelyezve, hogy nem úszhatjuk meg az átgázolást a főanyagon sem.

Kétségkívül különleges helyen rendezték az idei világbajnokságot. Nem is azért, mert a tajga szívében, mindjárt az Ob és az Irtis összefolyásánál, tehát valahol a kies Nyugat-Szibériában tartottak hét ágra szóló nemzetközi sportversenyt, hanem inkább azért, mert maga a város, illetve a pályája foglal el kivételes pozíciót a sportág életében. Ambivalens helyzet ez, mert ugyan 2003-ban rendeztek már itt vb-t, s évente rendszeresen visszatérő helyszíne a világkupaversenyeknek (a biatlon kicsit olyan, mint a Forma-1, a legnagyobb menők egy vándorcirkusz artistáiként versenyzik végig a szezont), mégis mostoha helynek számít. Leginkább azért, mert valóban az isten háta mögött van több megállóval, ahol a futamokat akkor rendezik, amikor a rendes, becsületes európai síparadicsomokban már rég elolvadt az utolsó hó is. Tehát szezon legvégén, szinte kivétel nélkül márciusban. Mi sem lehet ennél természetesebb, hisz ilyenkor itt még vidáman mínusz húsz van, olvadásnak semmi jele, legfeljebb az erős szél kavar bele a kellemes hangulatba.