Kétségkívül különleges helyen rendezték az idei világbajnokságot. Nem is azért, mert a tajga szívében, mindjárt az Ob és az Irtis összefolyásánál, tehát valahol a kies Nyugat-Szibériában tartottak hét ágra szóló nemzetközi sportversenyt, hanem inkább azért, mert maga a város, illetve a pályája foglal el kivételes pozíciót a sportág életében. Ambivalens helyzet ez, mert ugyan 2003-ban rendeztek már itt vb-t, s évente rendszeresen visszatérő helyszíne a világkupaversenyeknek (a biatlon kicsit olyan, mint a Forma-1, a legnagyobb menők egy vándorcirkusz artistáiként versenyzik végig a szezont), mégis mostoha helynek számít. Leginkább azért, mert valóban az isten háta mögött van több megállóval, ahol a futamokat akkor rendezik, amikor a rendes, becsületes európai síparadicsomokban már rég elolvadt az utolsó hó is. Tehát szezon legvégén, szinte kivétel nélkül márciusban. Mi sem lehet ennél természetesebb, hisz ilyenkor itt még vidáman mínusz húsz van, olvadásnak semmi jele, legfeljebb az erős szél kavar bele a kellemes hangulatba. Vagyis arról van szó, hogy akármennyire is pazar körülményeket teremt a szénhidrogénipar fellegváraként (teljes foglalkoztatottság, a bérek magasan az országos átlag felett stb.) dúsgazdag város (amelynek ékes szimbóluma Norman Foster gigantikus, 2007-ben épített felhőkarcolója, műfajában a legmagasabb Oroszország-szerte), ez azért mégsem embernek való vidék. A versenyzők az arcukra ragasztott színes védőfóliákba csomagolva futják végig a helyenként orkánerejű széllel nehezített távot, mely szél aztán a lövészetnél mutatja meg igazán, mit is tud; a biatlonban ötven méterről kell lelőni - kettő, illetve négy alkalommal, hol fekve, hol állva - öt kistányért. S mivel a világkupában ez a szezonvég, s eddigre alkalmasint eldőltek a végső helyezések is, tehát a menők menői százszor is meggondolják, hogy elbumlizzanak-e ide. Ilyenformán számos olyan világkupafutamra került már sor e nevezetes helyen, ami nettó FÁK-házibajnokságnak számított. De mivel a világszövetség hivatalos programjának a része, mindig odafigyel rá a televízió is (az éves csomag biztos pontja), ilyenkor tehát a mezei sportrajongó egzotikus (kivétel nélkül -sztánra végződő nevű) országok egzotikus technikájú versenyzőivel ismerkedhet meg, akiket persze a teljes létszámban felvonuló orosz csapat hosszú ideig szemrebbenés nélkül vert ripityára. Sokszorosan hazai pályának számít ez nekik; például itt született az utóbbi évtized legkiválóbb versenyzői közül Szlepcova és Kruglov is.
Az olajváros aranya
Ám ha azt mondjuk, hogy ez a helyi menő csávó/csaj szerep eddig tartott az orosz versenyzőknek, akkor nem túlzunk - idén a hazai pályán nemcsak a világ élcsapatai (németek, norvégok, franciák) törölték fel velük a padlót, de az eddig félkézzel elintézett exszovjet alakulatok közül Ukrajna és Fehér-oroszország is túlnőtt rajtuk. Mindez tekinthető a csapatot immár több mint egy évtizede körüllengő doppinghistóriák közvetlen következményének éppúgy, mint egy gyengébbre sikerült szezon betetőző bukásának. De egyik változat se tévesszen meg senkit, az oroszok magabiztosan ott vannak az előbb említett három ország társaságában a sportág spiccén, s ha jövőre - akár a most levitézlett arcokkal, akár új nevekkel - visszavágnak, senki nem fog csodálkozni (mint ahogy az ellenkezőjén sem: ők már csak ilyenek).
A mindkét nembéli tisztes, ám a várakozásokat azért ugyancsak alulmúló francia szereplés mellett többé-kevésbé a papírforma érvényesült - a férfiak közt a norvégok, a nőknél a németek taroltak. A férfiaknál az öreg király, Ole Einar Bj¶rndalen még most is bírt - igaz már csak a két váltószámban - aranyérmeket szerezni. Míg a trónjáért vívott utódlási harcban az idei szezon hőse, Tarjei B¶ most éppen azért nyert eggyel több aranyat, hármat, mint a kijelölt utód, Emil Hegle Svendsen, mert a vegyes váltóban csak két férfinak van helye, s a pályafutását bevégző Bj¶rndalené - pont az esedékes arany miatt - megkérdőjelezhetetlen volt. Tudunk azonban ennél sokkal szomorúbb búcsúról is, szegény ukrán Okszana Hvosztenkóéról, amit - mintha csak tudták volna előre, hogy itt lesz a legnagyobb dráma - a versenysorozat utolsó mozzanatára időzítettek; a női váltóban esett. A pályája során végig inkább szimpatikus versenyzésével, mint számottevő sikereivel elismerést arató Hvosztenkó az ukrán női váltó befutó tagjaként búcsúzott a nemzetközi szerepléstől. Úgy tűnt, nem lesz ennél szebb búcsú a sporttörténetben, a rút kiskacsából meseszép hattyúvá lép elő a hősnő. Ukrajna behozhatatlan előnnyel vezetett a fehéroroszok előtt, s valahol a sűrű, sötét háttérben a tizenhárom póttöltényt addig már kénytelenségből eldurrantó és két büntetőkört lefutó német staféta képviseletében az a Magdalena Neuner szegődött a nyomába, akiről még a tavalyi téli olimpián elért sikerei után is azt írtuk, hogy egy felnőni képtelen óriáscsecsemő. Aki ugyan képességei szerint a sportág soha nem látott, egyedülálló klasszisa, ám változó hangulatai, korán jött motiválatlansága miatt örökre megmarad ígéretnek. S Hvosztenkó vesztére Lena Neuner éppen most látta elérkezettnek a pillanatot a felnőtté válásra. Pedig Hvosztenkó mindent úgy csinált, ahogy kellett: futott inaszakadtából, és állva is, fekve is hibátlanul lőtt - ilyen teljesítménnyel simán nyerhetett volna akár sprintversenyt is pár éve Hanti-Manszijszkban. De most csak az ezüstre lett elég. Mert Lena Neuner, aki a verseny előtt még olyanokat mondott, hogy "érzem, hogy itt a szezon vége, minden tagom sajog, ordítani tudnék a fájdalomtól", úgy futott, ahogy még tőle, a végletek emberétől sem várta senki. Tökéletesen vert helyzetből - legyőzve a fizikai korlátokat és nem utolsósorban önmagát, de azért legfőképpen a szerencsétlen Hvosztenkót - az összesített éremtáblázat élére lökte a csapatát.
Soha nem látott ez a sportág eddig ilyen versenyzést.
