Táblás társasjátékok a 21. században

"Menni kell, mint nékem is"

Alan R. Moon: Ticket to Ride

  • - tus -
  • 2012. május 5.

Sport

Hol van már a vállalati beutalók kora? Amikor a bélatelepi nyaralóban egy esős nap délutánján összeült az asztalok körül felnőtt és gyerek, az apukák ultiztak, az anyukák römiztek, a gondnok néni a többieknek kiadta a szekrénykéjéből a Ki nevet a végén?-t, menősebb helyeken a Gazdálkodj okosan!-t, s aki későn futott, annak csak dominó került (amiről elég hamar kiderült, hogy simán veri az egész mezőnyt).

Azóta lett minden lakásban négy tévé, van internet, ránk nyitott a rég várt fogyasztói társadalom és a sokat kárhoztatott elmagányosodás; a társasozás megszűnt kényszerű tömegsportnak lenni, inkább egy mindenre elszánt szubkultúra magánmulatsága immár.

Persze az efféle szubkultúrákról tudható, hogy komoly piaci potenciált képeznek, minek - ugyancsak szerfelett logikus - következménye a szakág folyamatos fejlődése, s ennek tudatában biztosra vehetjük, hogy a társasozás nem kihalásra váró rezervátum, csak egyelőre távoli galaxis, amit nem könnyű, de nem is lehetetlen meghódítani. Nem könnyű, mert venni kell hozzá a fáradságot, az a legkönnyebb út, ha csak úgy belecsöppenünk.

A továbblépéshez tisztázzuk a korszerű vendéglátóiparban ismeretes "szoktató bor" fogalmát: tiszta, világos színű, szerfelett illatozó, különféle gyümölcsök zamatára emlékeztető ízű, gleccserhidegen tolható, úgy száraz, hogy közben szinte édes, de végső soron mégis hótt egyszerű jószág, mint mondjuk az Irsai Olivér, aminek az a funkciója, hogy a kezdő (zömmel ugye fiatal) fogyasztókat becsalja a borosok utcájába. Nos, a maga területén ilyen a Ticket to Ride is, ideális rávezető társasjáték; tehát aki nem véletlenül keveredik a dobókockák és a szerencsekártyák világába, hanem alapos megfontolás után adja a fejét társasozásra, ennél alkalmasabb (játék)szert keresve sem talál - például nem kell hozzá dobókocka.

Leválik minden körítés

A gyerekek és felnőttek közös játékára oly felette alkalmas Ticket to Ride boldogan egyesíti a rég elhagyott römipartit Jack London becsapós című Országútonjával (ami ugye végig a vasúton játszódik), annál is inkább, mert az alapjátékban Amerikát kell bejárni, lehetőleg minél inkább széltében-hosszában, úgy, hogy közben szín szerint gyűjtött kártyalapokkal segítjük elő önhaladásunkat.

A jobb társasjátékokhoz (kivétel talán csak az egyszerűségében tökéletes Ki nevet a végén?) tartozik vagy gond nélkül kapcsolható egy novella. Itt kézhez kapjuk, adják a dobozzal: egyetemisták egy lelkes csoportja lehidalván egy bizonyos Phileas Fogg (van, aki e nevet nem ismeri?) teljesítményétől, erős megindultságukban hasonló célt tűznek ki maguk elé. Jelesül Amerika meghódítását - vasúton. S ez oly módfelett izgalmas vállalkozásnak bizonyul, hogy emberré cseperedvén is rendszeresen nekivágnak újabb és újabb vad tájak meghódításának. Európának, Svájcnak és a mesebeli Indiának satöbbi; ha csupán a játék hivatalos verzióit tartanánk számon, akkor is adódik egy rakás meghódításra váró hely, de a TtR 2004-es születése óta minden magára kicsit is adó ország függői megcsinálták a maguk nem hivatalos térképét már, így kis utánjárással nyilván elérhető Magyarország, sőt az Osztrák-Magyar Monarchia vasúthálózata is. Hogy Moon varázsdobozának mennyi köze van mondjuk Amerika valóságos vasúthálózatához, az ezúttal nem kérdés, kétségkívül játszani, s nem tanulni jöttünk. Ugyanakkor a játék termelőeszközeit jelentő kártyalapok a vasúti kocsik igen széles választékát ismertetik meg az igyekvőbb játékosokkal (anyám, a fekete lap konkrétan egy dozátoros kocsit ábrázol!). Csakhogy az efféle játékok természete éppen olyan, hogy először a novella lesz sürgősen felejtős, aztán az esetleges ismeretanyag, s ahogy egyre jobban belejövünk, válik egyre természetesebbé a közeg, de annyira, hogy már észre sem veszünk semmi mást, s csak a leküzdendő akadályok és ellenerők maradnak. Megszűnik kívülünk a világ, és csak a diadal áhítása marad kiürült lelkünkben.

Tolnát, Baranyát

Ja, lehet, hogy későn szólok, de eszem ágában sincs a pontos játékszabályokat elmondani, két kattintással megtalálhatók a neten, célom holmi rábeszélés. Nos, kedvencünk olyan táblás társasjáték, amit kártyákkal játszanak, lapokat kell húzni és felcsapni benne - tehát mint ilyen, hagy némi teret a szerencsének, amit megrögzött spílerek ugye kárhoztatni szoktak (micsoda szűk látókör!). Ugyanakkor a kártyáinkkal már tőlünk telhetően variálunk - e játék legszembeötlőbb törekvése, hogy minden korosztályt megszólítson, amiért számos engedményre is hajlandó, bizonyos lapokat például vissza is lehet adni. Úgy néz ki az egész, hogy kapsz három jegyet (vagyis vonalszakaszt kijelölő kártyát; ezek közül adhatsz vissza, ha akarsz), s kapsz négy vasúti kocsit ábrázoló lapot (ha szerencséd van, mozdonyt ábrázoló is van köztük, az a dzsóker), aztán hajrá, annyit húzol hozzájuk - ha rád kerül a sor - amennyit csak bírsz vagy gondolsz (kettesével). A jegyeiden kijelölt útszakaszt kell elfoglalnod, ahogy a lapunk is szokta volt mondani: állomásról állomásra. A vasúti kocsikat ábrázoló kártyák színesek, a vonalszakaszok (állomásközök) színesek, párosítasz és foglalsz, mely tevékenységedben - óhatatlanul is vagy aljas indokból - akadályoznak ellenfeleid, akik egy másik vasúti pálya elfoglalásában érdekeltek, amely adott esetben számos szakaszában megegyezhet a tieddel. Ilyenkor, ha nem vagy elég gyors, pontosabban szemfüles, kerülő útjaidon bejárhatod Amerikában és Indiában is Tolnát, Baranyát, ami jól fizet ugyan, de nem garantálja a célba érést (a megtett szakaszokért pontok járnak, a teljesített küldetésekért még inkább).

Ticket to Ride-ot ketten már játszhatják, s öt résztvevő a legtöbb. Ha sokan vagytok, egészen vad lesz, de ne dőljetek be, ha valaki azt mondja, hogy kettesben nem olyan jó. Dehogynem. Sőt, Svájc a páros versenyek legjobb terepe!

Egy játék ára árusítóhelyenként változó, általában alulról nyaldossa a tízezer forintot.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.