Valójában persze haapio (ilyenformán a kiállítás címe helyesen: Haapio - kaikkien veneiden äiti), s hogy miért beszélünk ilyen jól finnül egy ladikokról szóló múzeumi vizit kapcsán, afelől az alábbi technikai tudnivalók igazítanak el. Tehát a ladiktárlat csak afféle kamaraszekció, egy nagyobb műegész (Milyenek a finnek? - Finnország magyar szemmel, lásd: Háncs és metál, MaNcs, 2009. július 30.) szatellitája (később nyílt, de együtt zárnak majd), és olyan ügyesen van elhelyezve, hogy nem úszhatjuk meg az átgázolást a főanyagon sem.
Persze szép és nemes dolog az, csak úgy betérni, bámulni a partra vetett ladikokat, s nem csinálni semmi kultúrprogramot, nem tanulni, nem épülni, csak bámulni a természet egyik kimetszett darabkáját. Már ha egyáltalán mondhatjuk a ladikokra, hogy a természethez tartozók, hiszen tárgyak azok, mi csináltuk, léccel-szöggel eszkábáltuk őket. Ugyanakkor első blikkre szó sincs lécekről és szögekről, hiszen az itt látható nyárfa ladikok egyetlen fából készült, amolyan egy törzsből faragott műremekek, legfeljebb egy-két deszkát tettek keresztbe bennük - legalábbis a három kiállított lélekvesztőből kettőben, a harmadikban semmi sincs, bár becslésem szerint abban csak gyerekek csónakázhattak.
De hiába a pőre szemlélődői szándék, ha át kell vágni a finneken: marimekko és természetesen Joulopukki, továbbá a múminok állják az utunkat, s az is visszatart, amikor égre-földre keressük a téli sportok Sibeliusát, Janne Ahonent. (A kiállításról lásd: Minden idők legnagyobb sízőjét, aki annyiszor nyert négysáncversenyt, mint még senki sem ezen a világon, beleértve Jens Weissflogot, a sísport Bachját, aki - lévén NDK-s az istenadta - egyszer még a lipcsei Tamás-templom tornyáról is ugrott.) Itt van Paavo Nurmi szobrának kisplasztikai mása, de Ahonen valószínűleg kiugrott valamelyik ablakon, s kering a Parlament körül. A marimekkót nem mesélem el, hellyel-közzel már megtettük (Kivisznek Helsinkibe című, 2007. október 11-i cikkünkben), s Joulopukkiról is csak annyit, hogy van neki kiszerelve egy postaláda, csak sajna ritkán üríti, mert alig sikerült belegyömöszölnöm a kívánságaimat tartalmazó levelet, ami alig is volt több három-négy - igaz, sűrűn teleírt - oldalnál.
Ugyanakkor a múminokat nem lehet így, pár szóval elintézni, mint ezeket a fickókat - tehát ott lehorgonyoztunk (hogy ki ne csússzunk az adekvát, ám nagy vízi jártasságot igénylő stílből). Apropó, van egy képem Tove Janssonról, épp egy ladikban pózol hálóval. Nos, az ő múminjai Finnország legfőbb irodalmi exportcikkei, pontosabban az ő ezerféle magányosságuk. Múminvölgyben él a múmin család, és ez a projektjük megvilágítja, hogy a népvándorláskor nemcsak azért váltunk el testvérkéink egyik jóarcú csoportozatától, mert ki volt téve egy balra mutató, Suomi feliratú tábla, és aki el tudta olvasni, az arra ment, hanem azért is, mert a Múminvölgyben a lakosság nagy megértést tanúsít a más életformák követői iránt. Ez annál is könynyebb nekik, lévén a múminok a trollok, a skandináv mitológia mindgyakran kisméretű óriásainak népes táborát erősítik, a maguk részéről fehéren és gömbölydeden, nagy cserpák orral, ami megszólalásig a vízilovakhoz teszi őket hasonlatossá - s ha még csak ennyi közük lenne a vízhez meg a ladikhoz. De például A hattiwattik titka című novellában Múminpapa egyenesen a tengerre száll - egy szál csónakon! A tengeren aztán találkozik a hattiwattikkal, és beáll közéjük. Izgalmas, testetlen népség, a viharban feltöltődnek, mint a mobiltelefon (a kiállításon lásd: Nokia - a gumicsizmától a telóig); és ez mind semmi, a tengerrel is összenőttek, mármint a hattiwattik.
Részei a víznek, mint a ladikok a természetnek, ahogy mondtuk. S innen már - hiába a még újabb ezer finnség - minket csak az ezer tó, s a rajtuk suhanó három darab ladik érdekel. Az a három, ami az utolsó teremben vár ránk, s tisztára úgy néznek ki, mint amin Vejnemöjnen zúzta, amikor "Tó kicsapott, a föld rengett, / Rézhegyek is megreszkettek, / Szétrobbantak roppant szirtek, / Nagy kőszálak szerteszálltak, / Parti kövek kettéváltak". A teljes igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy végül az agg Vejnő egy rézladikon evezett el oda, ahol az ég és a tenger találkoznak. Rézcsónakot pedig nem fabrikálnak a lahtii Puunkuokkijat fafaragócsoport tagjai, azaz Kari Kärkkäinen, Matti Kurkela és Seppo Kalliokoski, akiknek a három dolgozatához járulhatunk itt. A maestróknak nem mellesleg komoly magyari múltjuk is van: nincsen egy éve sem, hogy tudományukból bemutatót tartottak a pécsi Europemania fesztiválon: tűzzel és kátránnyal olyan ladikot kanyarítottak, hogy azt rögtön az orfűi Malommúzeum állandó kiállításának kellett adományozniuk.
Jól is tették, mert minekünk némileg más fogalmaink vannak a ladikokról - ezért nem árt némi egyeztetés néha a tárgyban. Tehát, most figyeljetek, finnek! A ladik épphogy nem az egy törzsből vájt hajó, hanem a deszkákból összerótt, bordázatra épülő. Magyarországon az egyetlen fatörzsből kivájt csónakok a bödönhajók, úgy bizony! Különböző válfajaik egészen a 19-20. századig szolgáltak. Tájegységenként más és más fazonban, ugyancsak változó teherbíró képességgel, és természetesen más nevek alatt - nem úgy értem, hogy Szundi, Hapci vagy Gagarin, hanem úgy, hogy az egyszemélyes borulóst a Balatonon lélekvesztőnek, a Sugovicán pedig csiklinek hívták. De a Felső-Dunán (Penteléig) osztrák ladikok úszkáltak, úgy 7-12 m hosszú, hegyes orrú, kissé csapott farú, ám csekély teherbírású alkalmatosságok fenyődeszkából, faszöggel applikálva. Pentelétől lefele az apatiniak járták a vizet: 9 méter hosszú, majd' egyméteres fenekű, felfelé szélesedő, a perem magasságában 130 cm széles vízi izék, tölgyfából. A Tiszán pedig a csapott orrú-farú ladikon, de ladikon lehetett általmenni...
De egy csónak is száz a vége: ez a finnek-ladikok párosítás annyira érdekes, hogy aki félórás kötelező hétvégi kultúrprogramra érkezik, az sem ússza meg - még ladikon sem - egy teljes délután alatt.
Néprajzi Múzeum, nyitva május elsejéig, megtekinthető keddtől vasárnapig, 10-18 óráig
