"A ruhám bőr és nem ballon,
Az arcszeszem is csak Pitralon,
De jegyezd meg jól, míg a Föld kerek,
Mindig lesznek rockerek"
(Pokolgép: Gépinduló)
Csepelen járunk, magunk sem tudjuk, merre. A művház a focipálya mögött szorult be a panelek közé, utcának látszó parkolók és parkolónak látszó játszóterek, zsákutcák és egyirányúsítás, a helyiek nyilván vágják, merre hány méter - még sincs a világon adekvátabb helye ennek a tárlatnak. Legfeljebb, ha a sztalkerivé abált Ybl-bazár, az Ifipark romjai közt lenne a következő állomás (Gútán, miszerint Kolárovón lesz, az sem rossz). S ha ehhez még hozzácsapjuk, hogy a legjobb vitrinben ott találjuk a Csepeli Ifipark bejáratának egy relikviaként őrzött faldarabját, akkor már az elején vissza kell tartanunk könnyűink áradatát. Akinek nem volt meg ugyanis a Vasmunkás tér, az nem is élt. Már a neve is milyen? Ott volt a mondott intézmény, a szegény ember ifiparkja, ahol együtt lépett fel a Gesarol és a Generál, s az előbbiből aztán P. Mobillá fejlesztett alakulat, amiben egy csávó, még a nevére is emlékszem (Lengyel Gábor), akkorát néztünk: hegedült. Az utóbbi meg összeborult a Mikrolied Vokállal. De a kedves egybegyűltek itt élvezhették a Rice, rice, Beatrice játékát is, a mikrofonnál Csuka Mónika, a Sugar Baby Love-ot nyomatták a Rubettestől, gennyesebb slágert azóta sem szült koppintós zenekar. Ennyit a szép emlékekről.
Az első látásra szomorú jelen egészen mást mutat: a rock (Magyarországon biztosan, de a nagyvilág felől sincs sok kétség) megtért oda, ahonnan vétetett: a porba. Ilyenformán a legpontosabb kifejezés a látottakra az emlékkiállítás lehet. Ilyenek voltunk, és ugyanilyenek lettünk, csak volt közben egy fura, felkavaró időszak, pár év, amikor azt hittük, hogy röpülünk - egyesek szerint csak részegek voltunk, olcsó szeszektől bebaszott állatok, ebben lehet is valami, de kicsit többre is emlékszünk, a tömeg zsivajára, lányok lecsúszó vállpántjára. Motorjaink biztosan nem voltak, vagy ha igen, ma már szégyellnénk mindet.
Az a helyzet a rockkal, hogy az tisztára prolivircsaft. És éppen ez benne a borzasztóan fölemelő is. Ilyen fehér színű kartonlapokra vannak felkasírozva a képek, egy jobb tévé doboza százszor különbül néz ki, mint ez a keménypapír, a képek nem is igazi képek, közepes fénymásolón lehúzott másolatok csupán. A hatvanas-hetvenes évek szánalmas ruházkodási kultúrájának "fellépő" kiszerelésében ácsorgó, valahová a messzibe elnéző csávók feszítenek körben százával a falakon, alkalomadtán egy-egy akkori sajtótermék címlapjáról (például a Pesti Műsor, vagy a Taurus-képre a Füles hátlapjáról emlékezem, bár valószínűleg rosszul, mert az már a zorános felállás volt). Állnak a hülye trapézgátyókban ezek a szerencsétlenek, s épp az képzelik, hogy ők az élet királyai - ha hosszan nézed őket, megképzik előtted a mai burájuk, és nem tudod, hogy sírj vagy nevess. De nincs is minden a képzeletre bízva, a Som Lajos bőrmellényét viselő próbababa melletti vitrinben ott a kép az új bandáról, a StOrM két főembere (a másik Slamó) speciel úgy néz ki, mint aki benéz - s mit várjunk a beosztottaiktól? Én azt hittem, hogy Demjén Ferencre csak az elmúlt tíz-tizenöt évben nem lehet ráismerni, de szemben van néhány kép a Liversingről (tán az anyaegyesülete), már azon sem lehetett ráismerni, csak közben volt ugye az a néhány év... Néhány egészen fantasztikus év - erről szól valójában Nyiba (Németh Sándor) és Rock Dodi (Czapp József) megrázó, felkavaró és valóban szép kiállítása. Amire biztos nincs jobb jelző, ha még a kutya szájából rángattuk is elő újra: ez a kiállítás őszinte és kőkemény. Megmutatja a tutit. Többet is, mint amit céljául kitűzött.
Bár a láthatóan kitartó gyűjtőmunkával összeállított anyag leginformatívabb részét a hatvanas-hetvenes évek emlékei jelentik, a kitüntetett alkalom hőse mégis egy csávó a nyolcvanas évekből, Kalapács József. Gondolta volna az ördög. Hogy megértsük, miért is, beszéljünk a tényekről.
A kiállítás anyagát a tengernyi kép (tényleg, Baksa-Soós Jánostól Máté Péterig, illetve Battonyától Nemesmedvesig mindenki falra mászott) mellett zenészrelikviák, régi hanglemezek képezik, s van itt még egy öreg zongora, gitármásolat, sőt két festmény is, az egyiken Deák Bill Gyula, a másikon Radics Béla, naiv képek, persze, de mindkét hérosz azonnal felismerhető. Az is sokat elmond, hogy melyik zenész mit adott be közös okulásunkra, valaki a Mobilból egy irdatlan nagy bélást (kétforintost), Závodi János a viseltes weszkóját, Varga Miklós meg egy zsír újat. A legcikibb az Omegától vagy Benkő Lászlótól jött: az emlékezetes Illés-Metró-Omega-nosztalgiakoncert ránézésre mai áron is százötven forintos reklámpólóinak egyik remittendapéldánya. Szóval Kalapács Józsié a hét műtárgya: az ő fellépő bőrgatyáját ott látjuk rögtön a berlini fallá nemesedett ifipark-darab mellett, a legjobb vitrinben. Kalapács a lényét, saját magát adta, ami a legjellemzőbb rá, amiről ismerjük. Ja, biztos kinőtte.
Csakhogy ez az igazán nagyszerű kiállítás azokról szól, akik nem nőtték ki, akik nem növik ki soha. Mondhatjuk úgy is, hogy úgy maradtak, de tudjuk jól, hogy csak nem engednek a negyvennyolcból.
A rock a pronyók vad és elszánt lázadása volt az establishment ellen, s az különböztette meg az összes többi forradalomtól, hogy sikeres volt - még ha csak a maga mérsékelten tág hatáskörén belül is. S minden lázadás véget ér egyszer, de a rocktól valamennyire nyilván más lett a világ. Jobb. Az igazi hősök nem lettek az establishment tagjai, hogy is lehettek volna, nem is az volt a céljuk. 'k csak egy kicsit röpülni akartak, és azt, hogy szálljanak velük lehetőleg minél többen. Az ő szellemüknek állít emléket ez a kiállítás. Szellemekkel találkozni pedig soha nem volt egy babazsúr, most sem az, inkább félelmetes kaland. Vannak, akik ingyen sem akarnak.
- tus -
Nagy Imre Általános Művelődési Központ, Budapest XXI., Simon Bolivár sétány, megtekinthető: október 12-ig, vasárnap kivételével minden nap. Október 14-től Gútán (Szlovákia)
