Van egy karikatúrája Brenner Györgynek, a Ludas Matyi kiváló rajzolójának inkább a hetvenes, mint a nyolcvanas évekből (a Ludas Matyinak akkoriban csak kiváló rajzolói voltak), ami Szentendrén játszódik. Készül a város a Szentendrei Nyár vagy valami nagyon hasonlatos nevű nyári hakniparádéra, a Fő téren áll két művészküllemű egyén (akkoriban még senki nem ismerte a kulturális menedzser kifejezést), az egyik hóna alatt mappa, a másik körszakállt visel, és tanakodnak erősen. A képaláírás: "Ha még pár őslakost elüldözünk, az egész városból lehet vurstli."
A karikatúra másolata - tán egy dupla méretű képeslapnyira nagyítva - szerényen lóg a Szentendrére látogató orkánkabátos elvtársak fotóinak széles és magabízó karéjában, szinte észre sem venni. Pedig ennyire tömören, esszenciálisan azóta sem sikerült senkinek megfogalmaznia a Dunakanyar alsó kapujának spirituális lényegét - talán azért nem, mert nem is próbálta senki. Éppenséggel a mondott cél érdekében járt inkább nagy erőkkel mindenki, egyének, vállalkozók és önkormányzatok, tekintet nélkül minden másra, mintha tényleg csak a Pestről kiruccanós szombat délutáni turizmus lenne a világon. Vagyis annyi mégis változott a karikatúra születése óta eltelt harminc-negyven évben, hogy már rég szó sincs Szentendrei Nyárról, a vurstli egész évben - s mint most: az átalakítás alatt is - üzemel. Kiagyalói, működtetői lelke rajta, a dolog most úgy áll, hogy az emlegetett Fő tér (ahol a kiállításnak helyet adó Szentendrei Képtár is megtalálható) átalakításának, felújításának a dandárja épp a turistaszezonra esik. A teljes tér el van kerítve ponyvával, csak a házak homlokzata előtt hagytak keskenynél is keskenyebb, egyemberes ösvényt, ám a Duna-korzón még mindig vidáman át lehet autózni, amiért is az idevezényelt tömegek - lévén pár négyzetméteren játszódik csupán e nagy vurstlimuri zöme - egérfogóba kerülve lökdösődnek végig a Görög utca kövén, illetve a szabadidő kulturált eltöltése jegyében. Hogy nem volt ez mindig így, azt leginkább ennek a kiállításnak kéne bizonyítania. De nem a célja.
Szentendre az alig múltban: plakátokról (a mozi vagy a kultúrház műsora a hatvanas évektől a kilencvenes évekig), fotókról, szobabelsőkből felismerhető és minden másból, ami retróbullshit még a világon elképzelhető, a szódásüvegtől a söralátétig. Ugyanakkor a dolog mégsem intézhető el a máshol csak a következő lomtalanítást váró bútordarabok lajstromba vételével - ennél sokkal többről van szó, ami (ha a Brenner-karikatúra felfedezésekor nem szúrta ki a szemünket) megér némi forgolódást, hogy végre feltűnjön. Nem is kell hozzá úgymond figyelmes nézőnek lenni, aki volt már párszor Szentendrén (s ki nem?), az úgyis rájön. De az egyszerűség kedvéért leírok még egy kiállítási tárgyat. Egy (persze hogy) régi kocsmai fémasztalt állítottak a kirakatba. A kerthelyiségek összetéveszthetetlen, zöldre mázolt műtárgya mellett hozzáillő szék, hajlított csővázas, egymás mellett felerősített vékony lécek adják ki rajta a háttámlát és az ülőkét, együtt épp a főtérre néznének, s átellenben a közre (de az ugye a takarásban) - idáig semmi különös, ennek a helyét vette át a világ menthetetlen romlását oly híven illusztráló ún. Flair garnitúra. De hah, mi az ott az asztalon, mi szárad ott?
Egy lángos, mondhatni lángos classic. Szentendre templomokon, sáncokon és rácokon, Dunán és a művészeken túlmutató valamikori fő-fő attrakciója, amiről még utcát is elneveztek. Bizony, a Lángos közt. Mert ugyan a lángos még a hiánygazdaság idejében sem volt hiánycikk ebben az országban, a Balaton vagy a fővárosi piacok majd' mindegyike minden időben megbízható lelőhelynek számított, de a szentendrei lángos, az más volt. Az több volt mint lángos - például ehető volt, nem pergett ki a hártyavékonyra sütött közepe, ízletesnek volt mondható, mégis hozta a joggal elvárt sztenderdeket: kötésig olajos lettél tőle, a vékony csomagolópapír alatt megégette az ujjbegyedet, s az első türelmetlen falat a nyelvedet is. Egy szó, mint száz: a szendendrei lángos, az ott a Lángos közben egy brand volt abban a korban, amiről az előbb állítottuk, hogy a kulturális menedzser szópárt sem ismerte. Lángos persze most is kapható Szentendrén, de kit érdekel már, ha nem a hungarodöner veszi át a helyét, akár azt is mondhatnánk: hál' istennek, kiment a divatból. De mint kiállítási tárgy: tökéletes. Leleplezi az alkotók igazi - szavamra, nemes - szándékait.
Megmutatja az ilyen önmúltfelidéző nekiveselkedések egyetlen járható és ép ésszel elfogadható útját: ami öniróniával van kikövezve. Erről szólt a Brenner-karikatúra fölkasírozása is. Erről szólnak a kibelezett tévérégiségek, amikben számítógép-monitoron nézhetjük a régi Szentendréről szóló kisfilmeket, híradórészleteket, s erről szól a régi - biztos Pacsirta - rádió is, ami végtelenítve adja a Magyar Rádió egykori zászlóshajója, A Szabó család c. szappanopera (kár, hogy akkor ezt a szót még...) Szentendrén játszódó egy szem epizódját.
Semmi más nem történhetett; egy-két szentendrei muzeológus nagy jó dolgában kinézett az ablakon, s összenevettek, lévén, amit láttak, láthattak, tényleg kész röhej. Röhejes a hely, röhejesek, akik látogatják, de van benne mégis valami, ami - túl a szépségen, amit úgysem lehet letagadni, nézzen csak valaki a Dunára - összetéveszthetetlen, ami csak ott lehetséges: hajnalban, amikor hírhedt fővárosi bohém fiúk indulnak magányosan az első HÉV-hez, nos, akkor még érezni is az illatát a levegőben. És ezek a muzeológusok, kirámolva a kultúrház raktárát, megépítették ezt a kicsit belső, de mégis nagyon külsődleges, egyszerre éteri és valódi Szentendrét - egy három és fél szobányi térbe. Lehet rajta és benne is nevetni, és lehet szeretni. S ha elég kitartóan ácsorogsz a röhögve száradó lángos vagy a pimasz Brenner-karikatúra előtt, előbb-utóbb érzed majd azt a régi, hajnali illatot is.
Megtekinthető július 10-ig
