Igen szoros eredmény született az idei amerikai nyílt teniszbajnokság (US Open) elődöntőjében a hónap elején. Novak Djokovic - Roger Federer 3:2 (6:7, 4:6, 6:3, 6:2, 7:5); különösen az utolsó játszmában "volt meleg a pite", amit a 7:5-ös eredmény mellett az is igazol, hogy a későbbi vesztes Federernek két mérkőzéslabdája is volt. Aki papíron látja csak mindezt, akár el is hiheti. De rosszul teszi. A tenisztörténet egyik legnagyobb játékosának ez az egymás utáni két közvetlen esélye a győzelemre ugyanis csak az évkönyvekben, a tudósításokban létezik (s ilyeténképpen persze örök életű is). De aki látta azt a két labdát, az nyilván egész másra emlékszik, aki látta azt a két labdát, az látta az ünnepélyes őrségváltást (megtörtént az már korábban, csak most rendeztek belőle ünnepet), aki látta azt a két labdát, az egy pillanatig sem hihette, hogy - a mégoly szimpatikus - Federer itt valóban nyerhet. Itt ugyan soha. S végül, aki látta azt a két labdát, az látott mindent: látta, mitől olyan egészen kiváló sportoló Nole Djokovic...
Mert ehhez a dologhoz természetesen elengedhetetlen feltétel az erős, a gyors és ügyes láb meg kéz, de nyilván fejben dől el minden: az alatt a két labda alatt a játékára sem kellett figyelni, Djokovic arcára volt írva a legyőzhetetlenség. A döntő ezután a sportág másik - ráadásul még messze nem kifelé mozgó - zsenijével, Rafael Nadallal szemben már csak puszta formalitás volt: Djokovic az ausztrál nyílt bajnokság és Wimbledon után a US Opent is megnyerte ebben az évben. Július 4-e óta a világranglistát is ő vezeti.
Amerikai sikere után sietni kellett haza, lévén a szerb csapat a Davis Kupa védőjeként elődöntőt játszott Argentínával. Lehet, hogy mégsem kellett volna annyira sietni. Djokovic, amikor az ellenfél csapata 2:1-re vezetett és viszonylag sima ügynek tűnt, hogy ő legyőzi Juan Martin del Potrót, és így kiegyenlít Szerbia, hisz' ebben az évben a hatvanöt (65!) győzelme mellett csak egyszer szenvedett vereséget (a Roland Garros elődöntőjében Federertől), nos, sérülés miatt feladta a mérkőzést - Argentína ment tovább. Mondhatnánk, nincs többé kopasz fej, legalábbis egyelőre: a tavalyi Davis Kupa-győzelmet ugyanis - államfői részvétellel súlyosbítva - úgy ünnepelte még a pályán a szerb válogatott, hogy a csapat minden tagja ott helyben kopaszra borotváltatta a fejét. A sérülés (bordaközi izomszakadás) miatt Djokovicnak egy hónapot kell kihagynia, nem utazik el két távol-keleti versenyre (Pekingbe és Sanghajba). Így nyilván elkönyvelhet némi veszteséget, de különösebben nem kell félteni, idén már több mint tízmillió dollárt ütött össze.
A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy pillanatnyilag Novak Djokovic a világ legnépszerűbb sportolója, csak a német autóversenyző, Sebastian Vettel mérhető hozzá (vagy fordítva). Bár ez a népszerűség furcsa jószág, hisz jó párszor láthattuk, hogy egy-egy Federer vagy Nadal elleni meccsén komplett stadionok szurkoltak ellene, de akkor is az arcára volt írva minden: az, amit már mondtunk, hogy "legyőzhetetlen vagyok". Amivel pedig a publikum is tisztában van, sőt már jó ideje erre fizet be: egy feltartóztathatatlan, vad kelet-európai csókára, aki könyörtelenül elkalapálja a közönség kedvenceit.
*
A legújabb kori tenisz története tele van kelet-európai sikertörténetekkel, gondoljunk csak Martina Navratilovára, vagy éppenséggel Ivan Lendlre, a tömegesen támadó orosz kislányokra, de ez a nyomulás máig hordoz magán némi borzongással telt pikantériát - mert a tenisz nem a bunkesztániak sportja, hanem az úri népé. Ez akkor is így van, ha talán sosem volt igaz, legalábbis az élsportban semmiképpen sem. Ugyanakkor voltak időszakok, amikor e mítosz kapott egy jó nagy adag külső megerősítést. Például azzal, hogy a világ professzionális és amatőr sportját az választotta el egymástól, hogy egy (bármilyen sportágban induló) versenyző hol talált születni. Ha a béketáborban, akkor amatőr volt, ha Nyugaton, akkor profi. De míg például a Forma-1-ben az oldódásig nem volt semmi keresnivalója kelet-európai dolgozónak, addig "az úri" tenisz közel sem volt ilyen zárt világ. Még a hatvanas-hetvenes években is ott voltunk. Csehszlovákiát Jan Kodes, Romániát Ilie Nastase (és a jóval szerényebb játéktudású, ám egyebekben sokra hivatott Ion Tiriak), Jugoszláviát Niki Pilic képviselte a legjobbak között - de ne legyünk igazságtalanok: Gulyás István '66-ban (35 évesen) Roland Garros-döntőt játszott, évekkel később pedig Taróczy Balázs párost nyer ott és Wimbledonban is. Történetünk szempontjából persze Niki Pilic az érdekes, aki afféle gasztarbajter-klasszikként hosszúra nyúlt aktív pályafutása után az NSZK-ban működött trénerként és nyitott tenisz-iskolát. Olyanok dolgoztak a keze alatt, mint Boris Becker, Michael Stich, vagy éppenséggel Goran Ivanisevic (mellesleg Taróczynak is ő adta a kezébe az első műanyag ütőt). De hiába e fényes névsor, a hetven fölött járó horvát majsztor ma már nyilván szerb növendékére a legbüszkébb: nála kezdett Novak Djokovic. És minálunk folytatta: mint minden feltörekvő teniszező, karrierjét ő is Futures és Challenger tornákon alapozta meg, melyek közül a szolnokit és a pestit is megnyerte (még szép). 2006-ban vált jegyzett játékossá, a nagy áttörést pedig a 2007. év hozta el: bár az év eleji ausztrál nyílt bajnokságon még a nyolcaddöntőben kapott ki Federertől, de Indian Wellsben már döntőt játszott - ott meg Rafael Nadal adott a testinek.
Ám augusztusra olyat látott tőle a világ, amilyet legfeljebb egyszer addig (tán Boris Beckertől), a kanadai mesterek tornáján szép sorban haladva először jött az akkori világranglista harmadik helyén álló Andy Roddick, aztán a második helyezett Rafael Nadal, és ügyesen a döntőre hagyta az első Federert - s elintézte mindet! (Mint D'Artagnan, amikor fölkerülve Párizsba, rögtön Athosszal, Porthosszal és Aramisszal akasztott tengelyt; ő még le is győzte őket!) Federer ugyan hamarosan visszavágott, konkrétan a pár héttel későbbi US Open döntőjében; ami persze nem jelentett mást, mint azt, hogy Djokovic eljutott pályája első Grand Slam-döntőjébe. (Viszontválaszként Nole Bécsben hidegre tette Federer párostársát, Wawrinkát.) A lényeg az, hogy innen voltaképpen egyenes vonalú a karrier: 2008-ban, már az év elején megvan az első Grand Slam-győzelme, satöbbi. Persze ez az "egyenes vonal" csak bizonyos megkötésekkel nevezhető diadalmenetnek, már amennyiben a csúcsra vitt. Hiszen nem csupán a tenisztörténet két egészen kivételes klasszisának (Federer és Nadal) fénykorára esett a felemelkedése, de ma a tenisz önmagában is a fénykorát éli, a lejjebb rangsorolt versenyzők is bármikor képesek elkapni a legjobbakat, így Novak Djokovic eredménylistája is elég változatos olvasmány egészen a mai csúcsig, mégis egyvalami 2007 óta kétségkívül vele van: a legyőzhetetlenség jele az arcán. Előbb a majdani, a hamari legyőzhetetlenségé, de egy ideje már a végérvényesé. És e tekintetben unikum igazán Novak Djokovic. Mert vannak jó, kedves és helyes fiúk, mint Federer, vannak vad és helyes fiúk, mint Nadal, de ilyen emberfeletti eltökéltség senkinek sincs az arcára írva. Még ellene szurkolni is nemesít.
