Ha egyszer számba veszi valaki, hogy melyik a magyar filmtörténet legtöbbet idézett jelenete, akkor majd felrikoltok (s velem sokan): így legyen ötösöm a lottón! De addig is fogadjunk, milyen hosszú a jelenet? Melyik jelenet? Hát az, amikor Latinovits Zoltán babrál a húslevessel, amiben azok a festői zsírszigetecskék úszkálnak, és jól kiveri a tányérjára csontjából a velőt - Huszárik Zoltán 1971-ben készült Szindbád című filmjének utóbb nagyjelenetté felstilizált éttermi részletében. Szóval, milyen hosszú? Kicsi híján tíz perc. Megismerjük belőle pincér és kuncsaftja egybefonódó szenvedéstörténetét az élénk természetű Patience személyén keresztül, akiért elzülleni sem nagy ár, s közben fácánok és csuszák kerülnek terítékre, sör és bor jön.
Mármost a hetvenes évek legeleje bár a kádári konszolidáció gyümölcseinek a betakarítására nézve épp a startpisztoly eldördülése előtti pillanat, de olyan sok okunk mégsem volt az örömre. Pláne nem az örömökre, márpedig a Szindbádban íme ettek-ittak, hovatovább a férfiak szerelembe és a nők olykor meztelenkedésbe estek, s a kép néha el is fátyolosodott. Olyannyira, hogy mindez már bátornak és szinte felszabadultnak hatott, vagy legalább művészinek volt mondható. Ám a legőszintébb sajnálatunkra, ebből a Szindbádból leginkább csak ez az elfátyolosodó tekintet lett maradós, a többi - arietták laza füzére - csupán merő nosztalgia. Patina az eszcájgon, ami azért mégis inkább tisztán, szépen elmosva lenne jó. Egy legenda, ami ebben az ezerszer megerőszakolt jelenetben lett kulturális örökség: áfium az utazótáskában.
Csakhogy a celluloid mulandóságát nyilván igazságtalanság lenne leverni egy kiállításon. Különben is, az csak egy Krúdy-novella címét vette el magának, azt is jó okkal, hisz ki tehet arról, hogy a híres író éppen "budán töltötte élete utolsó három évét, jószerivel az egészet kocsmákban. Hogy egy újabb legendát vezessünk be a főbejáraton: zömmel Kéhli mama műintézményében. S e nemes időtöltéseinek nem győzött lenyomatát adni novellisztikájában - ami ugyancsak érthető, noha a követésre csak szigorú feltételek mellett biztatnám korunk alkotóit, vagy még úgy sem.
Az "budai Múzeum kiállítása pont ezektől az utólag rátapadt ragacsoktól tisztítja meg tárgyát és tárgyait, a nosztalgiát inkább csak katalizátornak használva fel, maximum afféle nemes penésznek, mert megszabadulni teljesen nyilván nem fogunk attól soha. Lehet, hogy nem is kell. Szerintem kéne.
Az időszakos kiállítás az állandó helytörténeti kiállítás szerves része, s mint ilyen, természetesen a rendelkezésre álló tér leghátsó zugolyában bújik meg, hogy odafele és visszafele is végig kelljen hatolni a régi kincsek közt vezető úton - elmondom a végét, legyen bár poéngyilkosság: van egy enteriőr a Szindbád korából. Mármint a filméből. Aki látta a hetvenes éveket, lemegy hídba tőle, de biztosan nem temeti maga alá semminemű nosztalgia: egyszerűen borzasztó benne minden tárgy, noha a látnivaló szempontjából telitalálat, olyan többlettartalmakat - hamarosan elvesző emlékeket - hordozván, amilyenekre még korabeli filmekben sem nagyon bukkanhatunk, s nincs az az irodalom, ami valaha is kontextusba bírná helyezni őket. S mindez elmondható az utolsó szoba titkairól is!
Nincsen ott semmi hozzáadott érték, nem is férne el, egy kis jóindulattal ötször hatos terem (mit terem?, szoba!) az egész, van benne három asztal, pár szék, egy fogas, egy tálaló, mint ami épp rendeltetésszerű használat közben felejtette nyitva az ajtaját, vagy egy trehány háziasszony hagyta úgy, kihúzott fiókokkal. A sarokban kis pódiumon külön a "konyhaszekció": szép nagy sparherd, bár nálunk sparheltnek hívták.
Az egyik asztal szépen megterítve, abrosz, tányérok, régi kések meg minden, ami kell, látszólag semmi különös, séróból tudta ezt a mondott film dizájnere is nyilván, s ma is sokan a filmgyárban, színházak díszlettervezői szemrebbenés nélkül, de ez más akkor is. A nosztalgia hiánya miatt, azért, mert nem áll az asztal mellett Vendelin pincérnek beöltöztetett kirakatbábu képében, derékban kissé meghajolva és sehogy sem. A berendezés annyira hatásos, hogy a viszonylagos zsúfoltság ellenére (hatan vagyunk bent éppen) leülnénk legszívesebben, hogy egye fene, kerüljön elő mégis egy Vendelin, és legalább egy krigli sört itt ihassunk meg, az ablak melletti asztalnál.
S bár a betérőrészben vannak falra kiakasztott szöveges üzenetek - az efféle kiállítások biztos garanciái a halálos unalomra és a teljes érdektelenségre -, hogy milyen éttermek, cukrászdák voltak ekkor meg ekkor ezen a tájon, de először az életben nem zavarnak, s számuk is oly csekély a műegészhez viszonyítva, hogy akár még azt is hajlok belátni, hogy szükség van rájuk. Holott biztos, hogy az ilyesminek szőröstül-bőröstül a katalógusban van a helye.
Apropó, katalógus. Persze a tett helyszínén nyilván csak negyedórát tölt az ember, de az egész túra a helytörténeti kiállítással, a Főtér finoman szólva is alkalomhoz illő pofájával és persze rémes szobraival kitölt egy kompakt hétvégi délelőttöt, hisz érkezni kizárólag ebéd előtt érdemes. Ám távozni katalógus nélkül semmiképpen, mert azon túl, hogy a tárgybavágó ismeretek könnyen emészthető (úgy értem, lendületesen, jól megírt) kiszerelésével találkozunk benne (hogy mást ne mondjak, svábok voltak az óbudai vendéglősök, a cukrászok meg zsidók), nos, van benne egy tök rendes szakácskönyv is: flutával, gubával és gurabival, meg persze a számos földi élvezetek legnemesebbikével, a sárgabarackos túrógombóccal. Lám, ezért sem merő nosztalgia itt semmi, hiszen minden hozzávaló kapható a szupermarketekben.
S ne feledjék, maga Szindbád is Maggival ízesítette azt a híres levesét - ha nem hiszik, járjanak utána.
Óbudai Múzeum, Fő tér 1., bejárat a Szentlélek tér felől, nyitva keddtől vasárnapig, 10-től 18 óráig, október 31-ig
