Ács Pál

Erényes sátánimádat

Albert Camus: A bukás

Könyv

Camus 1956 tavaszán jelentette meg A bukás című kisprózáját. A könyv gyors sikert aratott, egyúttal megdöbbenést keltett a francia értelmiség köreiben. Maga az író is meglepődve tekintett új művére, mivel az nemigen hasonlított semmire sem, amit korábban írt.

Felforgatott mindent, nekirontott mindenkinek, érintve érezhették magukat nemcsak ellenségei, hanem barátai, szerettei is. Nyugtalanító, zűrzavaros indulatok törtek a felszínre. Olybá tűnt, hogy Camus immár az egész világgal harcban áll. Egyszersmind sziporkázóan szellemes remekművet alkotott, amely máig hatóan új irányt szabott a modern európai irodalomnak, egy évvel a megjelenése után a szerző Nobel-díjat is kapott.

Sokak szerint ez a különös, nehezen értelmezhető kisregény – melyet új fordításban kap kézhez az olvasó – Camus legjobban megírt könyve. Szávai Nándor hatvanéves, értelmező átültetése ma sem idejétmúlt, de Dunajcsik Mátyás most megjelent munkája frissebb és szöveghűbb. Éppen emiatt nem mindig tudja elkerülni a szó szerinti fordítás csapdáit.

 

Az Édenkert

Film noiros hangulatban, stricik és gengszterek látogatta, rossz hírű amszterdami lebujban indul a cselekmény. Jean-Baptiste Clamence, a Hollandiába áttelepült, hajdan szebb napokat megért párizsi ügyvéd a söntésnél szóba elegyedik turistaként odavetődő honfitársával. Várnánk, hogy kibontakozzék a mese, hogy létrejöjjön a társalgók közt valamiféle párbeszéd, hiába. El kell fogadnunk, hogy a mű mindvégig a szószátyár jogász monológja marad, társának válaszaira csak itt-ott következtethetünk, az olvasó számára a másik fél mindvégig néma marad. A regény a legkevésbé sem regényszerű.

Clamence öt „beszélgetésben” meséli el az életét, feltárva, mi bírta rá arra, hogy elhagyja hazáját, feladja fényes védőügyvédi karrierjét, és önkéntes száműzöttként, amszterdami tolvajok jogi tanácsadójaként töltse napjait. Zaklatott megnyilatkozásaiból mégiscsak létrejön egyfajta elbeszélés. Ám a történet igencsak hézagos marad, a szereplők névtelenül és arctalanul bukkannak fel, s tűnnek el a múlt homályában. Ehhez az elbeszélői technikához látványos hátteret fest az örök ködben úszó holland nagyváros sápadt vizeivel, hatalmas egével, ahol színtelen a tér és élettelen az élet. „Maga a lágy pokol ez, kérem! (…) És sehol egy lélek, bizony, sehol egy lélek!” Az áldialógus mágikus szövegszövése révén az olvasó lassan maga is Clamence hallgatójává válik, és egyre inkább átéli a hős látványos bukását: zuhanását Párizs káprázatos díszletei közül le, a tenger szintje alá. „Fent” és „lent” – mély értelmű szimbólumok ebben a könyvben.

Az ügyvéd kezdetben – párizsi sikereinek csúcsán – az özvegyek és árvák, a nincstelenek és kiszolgáltatottak önzetlen jogi képviselőjeként problémátlan és elégedett életet élt. Soha nem volt egy pillanatnyi kétsége sem afelől, hogy a jó oldalon áll. Ez volt az ártatlanság kora, maga az „Édenkert”. Erős volt, sportos, gazdag, egyszersmind szerény, adakozó, figyelmes, imádta őt mindenki, főképp a nők. El volt ragadtatva önmagától: „végig a saját hiúságomban tocsogtam. Én, én, én, ez volt az én édes életem egyetlen refrénje.” Ez az élet a „haladó szellemű” párizsi entellektüelek, „kávéházi ateisták” világa volt, ahol hősünk fennkölt szónoklatokat tartott az uralkodó osztály szívtelenségéről, a kormányzat képmutatásáról, az osztály nélküli társadalomról és arról, hogy „a magántulajdon, uraim, gyilkosság”. Ő és hivatásos filantróp barátai folyton az elnyomottak felszabadításáról papoltak olyan nyakatekert filozófiai nyelven, amiből az alávetett osztályok egyetlen szót sem értettek. Ezek a militáns szabadgondolkodók alig különböztek Molière nevetséges kényeskedőitől. A maró gúnnyal ábrázolt párizsi szalonértelmiségiekben nem nehéz felismerni azokat a baloldali egzisztencialistákat, akikhez egykor A bukás szerzője is közel állt, de akiktől idővel eltávolodott. Azok az elvakult baloldaliak ezek, akik tökéletesnek vélt elméletük helyességének tudatában süketek voltak a világ borzalmai, például a sztálini terror iránt. Beauvoirra roppantul neheztelt Camus azért a torzképért, amit az írónő Mandarinok című kulcsregényében róla festett. Sartre-ral főként a politikán, aktuálisan az algériai függetlenségi háború megítélésén különböztek össze. Erre a vitára vonatkozhat A bukás megrázó példabeszéde az anyáról, akit a német megszállás idején a nácik arra kényszerítenek, hogy maga válassza ki két fia közül azt, akit agyon fognak lőni. Camus békeszerető algériaiként nem volt hajlandó beletörődni egyik honfitársának lemészárlásába se, lett légyen az francia vagy arab. Clamence azonban nem az író alteregója, A bukás nem kulcsregény. A könyv főhőse sokféle anyagból van összegyúrva, így lett az ellentmondásoktól feszített európai értelmiségi modellje: „egy arcot gyúrok össze, ami egyszerre mindenkié és senkié”.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.