Ács Pál

Erényes sátánimádat

Albert Camus: A bukás

  • Ács Pál
  • 2021.12.15 21:00

Könyv

Camus 1956 tavaszán jelentette meg A bukás című kisprózáját. A könyv gyors sikert aratott, egyúttal megdöbbenést keltett a francia értelmiség köreiben. Maga az író is meglepődve tekintett új művére, mivel az nemigen hasonlított semmire sem, amit korábban írt.

Felforgatott mindent, nekirontott mindenkinek, érintve érezhették magukat nemcsak ellenségei, hanem barátai, szerettei is. Nyugtalanító, zűrzavaros indulatok törtek a felszínre. Olybá tűnt, hogy Camus immár az egész világgal harcban áll. Egyszersmind sziporkázóan szellemes remekművet alkotott, amely máig hatóan új irányt szabott a modern európai irodalomnak, egy évvel a megjelenése után a szerző Nobel-díjat is kapott.

Sokak szerint ez a különös, nehezen értelmezhető kisregény – melyet új fordításban kap kézhez az olvasó – Camus legjobban megírt könyve. Szávai Nándor hatvanéves, értelmező átültetése ma sem idejétmúlt, de Dunajcsik Mátyás most megjelent munkája frissebb és szöveghűbb. Éppen emiatt nem mindig tudja elkerülni a szó szerinti fordítás csapdáit.

 

Az Édenkert

Film noiros hangulatban, stricik és gengszterek látogatta, rossz hírű amszterdami lebujban indul a cselekmény. Jean-Baptiste Clamence, a Hollandiába áttelepült, hajdan szebb napokat megért párizsi ügyvéd a söntésnél szóba elegyedik turistaként odavetődő honfitársával. Várnánk, hogy kibontakozzék a mese, hogy létrejöjjön a társalgók közt valamiféle párbeszéd, hiába. El kell fogadnunk, hogy a mű mindvégig a szószátyár jogász monológja marad, társának válaszaira csak itt-ott következtethetünk, az olvasó számára a másik fél mindvégig néma marad. A regény a legkevésbé sem regényszerű.

Clamence öt „beszélgetésben” meséli el az életét, feltárva, mi bírta rá arra, hogy elhagyja hazáját, feladja fényes védőügyvédi karrierjét, és önkéntes száműzöttként, amszterdami tolvajok jogi tanácsadójaként töltse napjait. Zaklatott megnyilatkozásaiból mégiscsak létrejön egyfajta elbeszélés. Ám a történet igencsak hézagos marad, a szereplők névtelenül és arctalanul bukkannak fel, s tűnnek el a múlt homályában. Ehhez az elbeszélői technikához látványos hátteret fest az örök ködben úszó holland nagyváros sápadt vizeivel, hatalmas egével, ahol színtelen a tér és élettelen az élet. „Maga a lágy pokol ez, kérem! (…) És sehol egy lélek, bizony, sehol egy lélek!” Az áldialógus mágikus szövegszövése révén az olvasó lassan maga is Clamence hallgatójává válik, és egyre inkább átéli a hős látványos bukását: zuhanását Párizs káprázatos díszletei közül le, a tenger szintje alá. „Fent” és „lent” – mély értelmű szimbólumok ebben a könyvben.

Az ügyvéd kezdetben – párizsi sikereinek csúcsán – az özvegyek és árvák, a nincstelenek és kiszolgáltatottak önzetlen jogi képviselőjeként problémátlan és elégedett életet élt. Soha nem volt egy pillanatnyi kétsége sem afelől, hogy a jó oldalon áll. Ez volt az ártatlanság kora, maga az „Édenkert”. Erős volt, sportos, gazdag, egyszersmind szerény, adakozó, figyelmes, imádta őt mindenki, főképp a nők. El volt ragadtatva önmagától: „végig a saját hiúságomban tocsogtam. Én, én, én, ez volt az én édes életem egyetlen refrénje.” Ez az élet a „haladó szellemű” párizsi entellektüelek, „kávéházi ateisták” világa volt, ahol hősünk fennkölt szónoklatokat tartott az uralkodó osztály szívtelenségéről, a kormányzat képmutatásáról, az osztály nélküli társadalomról és arról, hogy „a magántulajdon, uraim, gyilkosság”. Ő és hivatásos filantróp barátai folyton az elnyomottak felszabadításáról papoltak olyan nyakatekert filozófiai nyelven, amiből az alávetett osztályok egyetlen szót sem értettek. Ezek a militáns szabadgondolkodók alig különböztek Molière nevetséges kényeskedőitől. A maró gúnnyal ábrázolt párizsi szalonértelmiségiekben nem nehéz felismerni azokat a baloldali egzisztencialistákat, akikhez egykor A bukás szerzője is közel állt, de akiktől idővel eltávolodott. Azok az elvakult baloldaliak ezek, akik tökéletesnek vélt elméletük helyességének tudatában süketek voltak a világ borzalmai, például a sztálini terror iránt. Beauvoirra roppantul neheztelt Camus azért a torzképért, amit az írónő Mandarinok című kulcsregényében róla festett. Sartre-ral főként a politikán, aktuálisan az algériai függetlenségi háború megítélésén különböztek össze. Erre a vitára vonatkozhat A bukás megrázó példabeszéde az anyáról, akit a német megszállás idején a nácik arra kényszerítenek, hogy maga válassza ki két fia közül azt, akit agyon fognak lőni. Camus békeszerető algériaiként nem volt hajlandó beletörődni egyik honfitársának lemészárlásába se, lett légyen az francia vagy arab. Clamence azonban nem az író alteregója, A bukás nem kulcsregény. A könyv főhőse sokféle anyagból van összegyúrva, így lett az ellentmondásoktól feszített európai értelmiségi modellje: „egy arcot gyúrok össze, ami egyszerre mindenkié és senkié”.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk