Könyv

Flashback a jövőbe

Ingmar Bergman: Munkanapló II.

Kritika

Bergman az 1970-es években már túl volt sikerei csúcsán. Korábbi remekművei, különösen a Trilógia és a Persona sokakat meggyőztek arról, hogy a svéd filmrendező szinte minden kortársánál intenzívebben vizsgálta az emberi lélek mély rétegeit.

Az önbizalom ritka pillanataiban maga Bergman is úgy hitte, hogy optikáján át nézve „eltűnt a valóságot elfedő szürke hályog”. Munkanaplójának második kötete, amely az 1975-től 2001-ig tartó életszakaszát kíséri nyomon – mégis súlyos lelki és alkotói válságról ad számot. (A napló első részéről itt írtunk: A Filmíró, Magyar Narancs, 2021. április 28.) Bergman örült a világhírnek, de elégedetlen volt önmagával. Úgy érezte, hogy a művészi rutin immár az önkifejezés korlátjává vált. Miközben még lejjebb szeretett volna ásni, nem tudta, hogy hol és hogyan fogjon munkába. Keserűen je­gyez­te meg, hogy nem akar több Bergman-filmet csinálni.

A fal túloldalán

„Bergman-filmként” olyan korábbi alkotására gondolt, mint például az Érintés, amelyet néhány év múltán annyira gyengének tartott, hogy látni se bírta. Noha ez a roppant népszerű családi dráma hitelesen ábrázolta az „örvénybe zuhanó ember tehetetlenségét”, a megvalósult látvány mégis menthetetlenül konvencionálisnak hatott a művész számára. Az utolsó, némiképp hasonló műfajú, de szikárabb dramatur­giájú film az 1978-as Őszi szonáta volt. Itt is az idilli felszín alatt feszülő erők törnek elő a mélyből. A napló szerint „két hatalmas női szörnyeteg – az anya (Ingrid Bergman) és lánya (Liv Ullmann) – magasodik fel előttünk és feszül egymásnak”. A drámai dialógusok azonban – kimunkáltságuk ellenére, vagy éppen emiatt – már mesterkéltnek hatottak. „Azt hiszem, a forma okozza a legnagyobb gondot. Nem találom a megfelelő formát, nem adja magát önként. Vagyis hogy adja, de azt unalmasnak és érdektelennek tartom” – írta Bergman. Még le sem forgatta, máris azt mondta az Őszi szonátáról: „Ki látott még ennél ostobább filmet?”

Korlátlan alkotói szabadságot követelt önmagának önmagától. „Egyetlen területen kívánom megtartani a teljes döntési szabadságomat, az uralmamat, a hatalmamat: a saját teremtményeim felett.” A kitörés útját sokáig abban az apokaliptikus-katasztrofikus modernitásban látta, melynek formai csírái már az 1968-as Farkasok órájában feltűntek. Ebben a nyomasztó filmben még így-úgy fennáll a világ észszerű kettéosztottsága. Még létezik a felszín (azaz a valóság), és a mély (azaz a pszichotikus hallucinációk) dichotómiája: a pusztító démonok egy másik világból bukkannak elő a „tébolyult düh sikolyával”. A hetvenes években viszont arra készült Bergman, hogy lerombolja a két világrészt elválasztó falat. Azt remélte, hogy a fal túloldalára jutva kamerájával betekinthet az ördögi árnyak valóságába, és megnyílik számára egy nem mindennapi alkotásmód tere. Első ilyetén próbálkozása a fasizálódás folyamatát ábrázoló 1977-es Kígyótojás volt, ahol kötöttségektől mentesen kívánta ábrázolni az embert kívülről és belülről mozgató ir­racionális erőket. Új, átvitt értelemben „bábjátéknak” nevezett műfaj körvonalazódott előtte. Kísérletek egész sora tartozik ide, folyton változó tervek, vázlatok – ám igazából csak egy film készült el: az 1980-as Jelenetek a bábuk életé­ből. Alakjait – a „bábokat” – negatív érzelmek mozgatják. Szerelmi birtoklásvágy, lefojtott agresszió, latens homoszexualitás sarkallják brutális tettre a film főhősét. A napló tanúsága szerint valójában kinematográfiai kísérletről van itt szó. Bergman térben és időben szabadon mozgatja „marionettfiguráit”. Előre-vissza tekergeti az időt, lelassítja a mozgást, kinagyítja, kimerevíti a képeit, kifehéríti a hátteret. Valódi célja a démonok megzabolázása. A világ elembertelenítésekor nagyon is emberi célok vezették. Szándékai szerint a kegyetlenség folyamataiból az „ember szentségének” kellett volna kiemelkednie. Azt, hogy tévúton jár, nyíltan nem vallotta meg magának soha.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.