Könyv

Flashback a jövőbe

Ingmar Bergman: Munkanapló II.

Kritika

Bergman az 1970-es években már túl volt sikerei csúcsán. Korábbi remekművei, különösen a Trilógia és a Persona sokakat meggyőztek arról, hogy a svéd filmrendező szinte minden kortársánál intenzívebben vizsgálta az emberi lélek mély rétegeit.

Az önbizalom ritka pillanataiban maga Bergman is úgy hitte, hogy optikáján át nézve „eltűnt a valóságot elfedő szürke hályog”. Munkanaplójának második kötete, amely az 1975-től 2001-ig tartó életszakaszát kíséri nyomon – mégis súlyos lelki és alkotói válságról ad számot. (A napló első részéről itt írtunk: A Filmíró, Magyar Narancs, 2021. április 28.) Bergman örült a világhírnek, de elégedetlen volt önmagával. Úgy érezte, hogy a művészi rutin immár az önkifejezés korlátjává vált. Miközben még lejjebb szeretett volna ásni, nem tudta, hogy hol és hogyan fogjon munkába. Keserűen je­gyez­te meg, hogy nem akar több Bergman-filmet csinálni.

A fal túloldalán

„Bergman-filmként” olyan korábbi alkotására gondolt, mint például az Érintés, amelyet néhány év múltán annyira gyengének tartott, hogy látni se bírta. Noha ez a roppant népszerű családi dráma hitelesen ábrázolta az „örvénybe zuhanó ember tehetetlenségét”, a megvalósult látvány mégis menthetetlenül konvencionálisnak hatott a művész számára. Az utolsó, némiképp hasonló műfajú, de szikárabb dramatur­giájú film az 1978-as Őszi szonáta volt. Itt is az idilli felszín alatt feszülő erők törnek elő a mélyből. A napló szerint „két hatalmas női szörnyeteg – az anya (Ingrid Bergman) és lánya (Liv Ullmann) – magasodik fel előttünk és feszül egymásnak”. A drámai dialógusok azonban – kimunkáltságuk ellenére, vagy éppen emiatt – már mesterkéltnek hatottak. „Azt hiszem, a forma okozza a legnagyobb gondot. Nem találom a megfelelő formát, nem adja magát önként. Vagyis hogy adja, de azt unalmasnak és érdektelennek tartom” – írta Bergman. Még le sem forgatta, máris azt mondta az Őszi szonátáról: „Ki látott még ennél ostobább filmet?”

Korlátlan alkotói szabadságot követelt önmagának önmagától. „Egyetlen területen kívánom megtartani a teljes döntési szabadságomat, az uralmamat, a hatalmamat: a saját teremtményeim felett.” A kitörés útját sokáig abban az apokaliptikus-katasztrofikus modernitásban látta, melynek formai csírái már az 1968-as Farkasok órájában feltűntek. Ebben a nyomasztó filmben még így-úgy fennáll a világ észszerű kettéosztottsága. Még létezik a felszín (azaz a valóság), és a mély (azaz a pszichotikus hallucinációk) dichotómiája: a pusztító démonok egy másik világból bukkannak elő a „tébolyult düh sikolyával”. A hetvenes években viszont arra készült Bergman, hogy lerombolja a két világrészt elválasztó falat. Azt remélte, hogy a fal túloldalára jutva kamerájával betekinthet az ördögi árnyak valóságába, és megnyílik számára egy nem mindennapi alkotásmód tere. Első ilyetén próbálkozása a fasizálódás folyamatát ábrázoló 1977-es Kígyótojás volt, ahol kötöttségektől mentesen kívánta ábrázolni az embert kívülről és belülről mozgató ir­racionális erőket. Új, átvitt értelemben „bábjátéknak” nevezett műfaj körvonalazódott előtte. Kísérletek egész sora tartozik ide, folyton változó tervek, vázlatok – ám igazából csak egy film készült el: az 1980-as Jelenetek a bábuk életé­ből. Alakjait – a „bábokat” – negatív érzelmek mozgatják. Szerelmi birtoklásvágy, lefojtott agresszió, latens homoszexualitás sarkallják brutális tettre a film főhősét. A napló tanúsága szerint valójában kinematográfiai kísérletről van itt szó. Bergman térben és időben szabadon mozgatja „marionettfiguráit”. Előre-vissza tekergeti az időt, lelassítja a mozgást, kinagyítja, kimerevíti a képeit, kifehéríti a hátteret. Valódi célja a démonok megzabolázása. A világ elembertelenítésekor nagyon is emberi célok vezették. Szándékai szerint a kegyetlenség folyamataiból az „ember szentségének” kellett volna kiemelkednie. Azt, hogy tévúton jár, nyíltan nem vallotta meg magának soha.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Újabb mérföldkő

  • Harci Andor

Mi lett volna, ha 1969-ben, az amougies-i fesztiválon Frank Zappa épp másfelé bolyong, s nem jelentkezik be fellépőnek a színpadon tartózkodó Pink Floyd tagjai mellé?

Vándormozi

  • - turcsányi -

John Maclean nem kapkodja el, az előző filmje, a Slow West (A nyugat útján) 2015-ben jött ki.

Mi, angyalok

Egyesével bukkannak elő a lelátó hátsó részét határoló cserjésből a zenekar tagjai (Tara Khozein – ének, Bartek Zsolt klarinét, szaxofon, Darázs Ádám – gitár, Kertész Endre – cselló) és a táncos pár (Juhász Kata és Déri András).

Új válaszok

A művészet nem verseny, de mégiscsak biennálék, pályázatok, díjak és elismerések rendezik a sorokat. Minden országnak van egy-egy rangos, referenciaként szolgáló díja.

Mintha a földön állva…

Összegyűjtött és új verseket tartalmazó kötete, a 2018-ban megjelent A Vak Remény a költő teljes életművét átfogó könyv volt, ám az új versek jelenlétét is kiemelő alcím a lírai opus folyamatosan „történő” állapotára mutat, arra, hogy még korántsem egy megállapodott vagy kevésbé dinamikus költői nyelvről van szó.

Egyetemes gyávaság

A gyermekvédelminek csúfolt törvény utóhatása borzolta a kedélyeket az elmúlt hetekben a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Június közepén, még a Pride – azóta tudjuk: több százezres – vonulása előtt cikket jegyzett a Hvg360 felületén az egyetem Pszichológiai Intézetének három oktatója.

Adja vagy nem adja?

A történet népmesei szála szerint Donald Trump a hivatalban eltöltött dolgos nap után hazatért otthonába, ahol szerető hitvese, Melania várta őt.

Vegetál, bezárt, költözik

Az elmúlt másfél évtizedben szétfeslett a magyar múzeumi rendszer szövete. Bizonyára vannak olyan intézmények, amelyek érintetlenek maradtak a 2010 óta zajló átalakulásoktól: vidéken egy-egy helytörténeti gyűjtemény, vagy Budapesten a Bélyegmúzeum – de a rendszer a politikai, s ezzel összefüggő gazdasági szándékokból, érdekekből kifolyólag jelentősen átrajzolódott.

Ítélt az utókor

Szerették őket, így az államosításkor maradt 200-200 hold földjük. Később mégis ku­láknak minősültek az utolsó óföldeáki földes­urak, Návay László és testvére, Aranka. Egy cselédjük házában haltak meg. Kúriájukat most uniós pénzből felújítják. Bérelhető lesz, mint a közeli batidai vadászkastély.