Könyv

Flashback a jövőbe

Ingmar Bergman: Munkanapló II.

Kritika

Bergman az 1970-es években már túl volt sikerei csúcsán. Korábbi remekművei, különösen a Trilógia és a Persona sokakat meggyőztek arról, hogy a svéd filmrendező szinte minden kortársánál intenzívebben vizsgálta az emberi lélek mély rétegeit.

Az önbizalom ritka pillanataiban maga Bergman is úgy hitte, hogy optikáján át nézve „eltűnt a valóságot elfedő szürke hályog”. Munkanaplójának második kötete, amely az 1975-től 2001-ig tartó életszakaszát kíséri nyomon – mégis súlyos lelki és alkotói válságról ad számot. (A napló első részéről itt írtunk: A Filmíró, Magyar Narancs, 2021. április 28.) Bergman örült a világhírnek, de elégedetlen volt önmagával. Úgy érezte, hogy a művészi rutin immár az önkifejezés korlátjává vált. Miközben még lejjebb szeretett volna ásni, nem tudta, hogy hol és hogyan fogjon munkába. Keserűen je­gyez­te meg, hogy nem akar több Bergman-filmet csinálni.

A fal túloldalán

„Bergman-filmként” olyan korábbi alkotására gondolt, mint például az Érintés, amelyet néhány év múltán annyira gyengének tartott, hogy látni se bírta. Noha ez a roppant népszerű családi dráma hitelesen ábrázolta az „örvénybe zuhanó ember tehetetlenségét”, a megvalósult látvány mégis menthetetlenül konvencionálisnak hatott a művész számára. Az utolsó, némiképp hasonló műfajú, de szikárabb dramatur­giájú film az 1978-as Őszi szonáta volt. Itt is az idilli felszín alatt feszülő erők törnek elő a mélyből. A napló szerint „két hatalmas női szörnyeteg – az anya (Ingrid Bergman) és lánya (Liv Ullmann) – magasodik fel előttünk és feszül egymásnak”. A drámai dialógusok azonban – kimunkáltságuk ellenére, vagy éppen emiatt – már mesterkéltnek hatottak. „Azt hiszem, a forma okozza a legnagyobb gondot. Nem találom a megfelelő formát, nem adja magát önként. Vagyis hogy adja, de azt unalmasnak és érdektelennek tartom” – írta Bergman. Még le sem forgatta, máris azt mondta az Őszi szonátáról: „Ki látott még ennél ostobább filmet?”

Korlátlan alkotói szabadságot követelt önmagának önmagától. „Egyetlen területen kívánom megtartani a teljes döntési szabadságomat, az uralmamat, a hatalmamat: a saját teremtményeim felett.” A kitörés útját sokáig abban az apokaliptikus-katasztrofikus modernitásban látta, melynek formai csírái már az 1968-as Farkasok órájában feltűntek. Ebben a nyomasztó filmben még így-úgy fennáll a világ észszerű kettéosztottsága. Még létezik a felszín (azaz a valóság), és a mély (azaz a pszichotikus hallucinációk) dichotómiája: a pusztító démonok egy másik világból bukkannak elő a „tébolyult düh sikolyával”. A hetvenes években viszont arra készült Bergman, hogy lerombolja a két világrészt elválasztó falat. Azt remélte, hogy a fal túloldalára jutva kamerájával betekinthet az ördögi árnyak valóságába, és megnyílik számára egy nem mindennapi alkotásmód tere. Első ilyetén próbálkozása a fasizálódás folyamatát ábrázoló 1977-es Kígyótojás volt, ahol kötöttségektől mentesen kívánta ábrázolni az embert kívülről és belülről mozgató ir­racionális erőket. Új, átvitt értelemben „bábjátéknak” nevezett műfaj körvonalazódott előtte. Kísérletek egész sora tartozik ide, folyton változó tervek, vázlatok – ám igazából csak egy film készült el: az 1980-as Jelenetek a bábuk életé­ből. Alakjait – a „bábokat” – negatív érzelmek mozgatják. Szerelmi birtoklásvágy, lefojtott agresszió, latens homoszexualitás sarkallják brutális tettre a film főhősét. A napló tanúsága szerint valójában kinematográfiai kísérletről van itt szó. Bergman térben és időben szabadon mozgatja „marionettfiguráit”. Előre-vissza tekergeti az időt, lelassítja a mozgást, kinagyítja, kimerevíti a képeit, kifehéríti a hátteret. Valódi célja a démonok megzabolázása. A világ elembertelenítésekor nagyon is emberi célok vezették. Szándékai szerint a kegyetlenség folyamataiból az „ember szentségének” kellett volna kiemelkednie. Azt, hogy tévúton jár, nyíltan nem vallotta meg magának soha.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.