Bacsadi Zsófia

Úgy tűnik, az Éhezők viadala trilógia elsöpörte a csetlős-botlós, szerelmes, esetleg visszafogottan kalandos young adult-regényeket. A mindennapi szerelmi és beilleszkedési gondokkal küzdő fiatalok már nem elégítik ki a nézők igényeit: a felnőtté válás legyen sötét tapasztalat.

Nézem a film azon jelenetét, melyben George Washington, Benjamin Franklin, Lincoln és Clinton egyként csatlakoznak a kis főhőshöz, amikor kijelenti: "Én is kutya vagyok!", és elfut némi irigység. Mikor nem válna nálunk azonnal közröhej/megbotránkozás/általános értetlenség tárgyává egy mesefilm, melyben mondjuk Széchenyi, Árpád vezér, Horn Gyula és Horthy tenné ugyanezt?

Minden belassításokkal, valószínűtlen CGI-színorgiával és babaolajozott izmokkal terhelt, antik görögökről szóló filmek atyja, a 300 nem akart többnek látszani annál, ami: kétórányi heroikus, férfias, (akkor még) egyedi látványvilágú vérorgiánál.

Jön három huszonéves pasi különböző párkapcsolati kudarcokkal, s arra jutnak, hogy problémáikra csak még több nő lehet az orvosság. E férfiak a paródiáig túlhajtott macsóságuk közepette is úgy beszélnek és viselkednek, mint a nők.

Michael Seitzman sorozata egy mai cyber-Manhattan Projektként aposztrofált kormányzati program körül bonyolódik, melynek eredményeképpen megszületik a hírszerzés új generációja. Gabriel (Josh Holloway) agyába egy szupercsipet ültetnek, melynek hála hősünk a világ összes digitálisan rögzített adatához hozzáfér, valóságos cyber-Sherlockként olvasva környezetét.

Hollywood képes reflektálni a mítoszaira. E mitológia kitüntetett alakja a filmkészítő ember, a self-made man alfaja, akihez bátran lehet fordulni, ha kifogytunk a témákból. Az utóbbi évek Oscar-jelöltjei között is tömegével találunk példát jelenlétére (A leleményes Hugo, A némafilmes, Hitchcock).

A puszta attrakciókra épülő mozi reneszánszának egyik hozománya, hogy Hollywood ismét kezdi felfedezni a görög mitológiában rejlő erőt. Vannak a fantasztikumot háttérbe szorító, elbeszélésükben a kalandokat kultiváló (300, Trója), illetve a fantasztikum elemeit hangsúlyozó filmek (Percy Jackson-sorozat, Titánok harca).

Az utóbbi idők mainstream animációi feltűnően nagy gondot fordítottak arra, hogy a gyereket és a szülőt egyként lenyűgözzék. Peter Lepeniotis nem vesződik ilyesmivel.

Az utóbbi idők meséket rekontextualizáló tendenciája (Once Upon a Time, Grimm) utolérte Washington Irving Az Álmosvölgy legendája c. novelláját is: a sok poénra lehetőséget adó, ám könnyen gyermeteggé váló időutazós-kultúrsokkos szakág csapott le rá.

A párosan mért francia idióták illusztris karéját (Pofa be!, Taxi, Asterix és Obelix) most Michael Youn filmjének botcsinálta terroristái hivatottak gyarapítani. A Borat óta sikk lett az -isztán végű országok lakóinak kultúráján, illetve nem-kultúráján élcelődni (a nagy elődöt a magyar forgalmazó is szükségesnek látta megemlíteni rettenetes filmcímében).

Érdekes jelenség, hogy a természetfilmek előszeretettel antropomorfizálják a bemutatott állatokat, és foglalják narratív keretbe ösztönös tevékenységeiket.

Február 8–12. között immár hetedik alkalommal rendezi meg berlini Collegium Hungaricum (CHB) filmes programját, a Cinema Totalt a német fővárosban.