Rajzfilm

A mogyoró-meló

Film

Az utóbbi idők mainstream animációi feltűnően nagy gondot fordítottak arra, hogy a gyereket és a szülőt egyként lenyűgözzék. Peter Lepeniotis nem vesződik ilyesmivel.

A történet jól felépített, a fordulatok - bár kissé kiszámíthatók - jó ritmusban követik egymást, a figurák jópofák és a gyermeki befogadást megkönnyítendő kellően archetipikusak. Van (talán túlságosan) szép ívet leíró jellemfejlődés is, melynek végén ott találjuk a biztonság kedvéért jól érthetően ki is mondott tanulságot. A nagyon amerikai üzenet szerint a túlzottan individualista mókushős végül megtanulja az egyenrangú tagokból álló közösséghez tartozás fontosságát. Ám ez az állapot távol áll a gyűlölt szocialista típusú álegyenlőségtől, ahol egy bölcs vezető képébe bújt zsarnok államosítja a magántulajdont és látszatdemokráciát tart fenn (lásd a mosómedve-diktátornak terményt beszolgáltató rágcsálónépet). Ötletes megoldás volt a kettős heist movie narratíva alkalmazása, melynek során a rágcsálók élelemszerző akcióját az egész filmen végigvonuló párhuzamba állítják egy emberi gengszterbanda mesterkedéseivel (bár kérdéses, hogy a gyerek nézőknek mennyire magától értetődő e műfaj). A technikai kivitelezésre sem lehet panasz: a mókusok minden egyes szőrszála egyenként ring a szélben. A film humora viszont meglehetősen gyermeteg: néhány hasraeséssel és fingó mormotákkal kell beérnünk (s hogy ennél is van lejjebb, azt a Gangnam Style c. örökbecsű filmvégi felbukkanása bizonyítja). Tehát minden a helyén, mégis inog az egész.

Forgalmazza a Pro Video Film & Distribution


Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.