Az itt következő szöveget 2002-ben, tizenöt éve, egy emlékkönyvbe írtam. Az emlékkönyv a budapesti barátok és hívek búcsúajándéka volt, egyetlen példány, csak neki. Búcsúztattuk, mert menni készült, már megint, bár most nem árkon-bokron át, mint ’56 telén, tizenkilenc évesen, hanem urasan: autón, vonaton, ahogy békeidőben szokás, akkor épp a Budapesti Olasz Kultúrintézet leköszönő igazgatójaként. El, vagyis haza. Hazulról haza, van ilyen.