Mit kezdjenek, úgymond, a szűk szókincsével (az eddigi egyetlen New York Times-interjúban például 45-ször mondta azt, hogy great), vagy azzal a szokásával, hogy ha kérdezik, válasz helyett a kérdés kulcsszavát ismételgeti? És jól teszi-e a tolmács, ha például a Republikánus Nemzeti Konvención tartott Trump-beszéd fogadtatását értékelő Trump-szavakat (And everybody said: „That was so great”!) a stílusuknak megfelelően, nem a szokott politikaibeszéd-fordulatok egyikével, hanem így fordítja: Mindenki szerint szuper volt? (C’était trop bien, Es war toll stb.) Hát szabad ilyet?
Jimmy Carter elnökké választása annak idején még csak a szovjet zónában okozott némi zavart. A Pravda és más testvérlapok szerkesztői amondóak voltak, hogy egy elnök akkor sem lehet Jimmy, ha Amerikában annak becézik. Így aztán James Cartert csináltak belőle, példát is mutatva az imperialista újságírásnak, hogy nem addig van az. Arról nem tudok, hogy Jimmy Carter bután beszélt volna. Neki a neve volt buta. Bután például George Marchais, a Francia Kommunista Párt egykori főtitkára beszélt, de erről a tényről a Pravda olvasói aligha szerezhettek tudomást, mert a negyedszázadon át főtitkárkodó Marchais-nak állandó orosz tolmács dukált, az pedig úgy felstilizálta, hogy valóságos Montesquieu-nek vélhették őt a szovjet emberek. Erről viszont az a tolmácskörökben máig élő anekdota jut az eszembe, amelyben a nemzetközi pártkongresszusra vezényelt hajdani kolléga egyszer csak azon kapja magát, hogy tévesen drótozták be a fülkéjét, és hirtelenjében őneki kéne egy afrikai testvérpárt képviselőjének szuahéli nyelvű üdvözlő beszédét a legmagasabb szintű vezető elvtársak fülébe tolmácsolnia. Az egyszeri kollégának azonban helyén az esze, és már mondja is zökkenőmentesen, hogy testvéri népünk dolgozóinak, munkásainak, parasztjainak és haladó értelmiségének legforróbb elvtársi stb. stb.; és sem a forrás-, sem a célnyelvi elvtársak nem vesznek észre semmit, és vége, éljenzés, taps.
A fordítói találékonyságnak, a fel- és átstilizálásnak mifelénk nagy politikai hagyománya van tehát. A német ajkú NOB-elnök minapi nyilatkozatát a NOlimpiás aláírásgyűjtés gúnyos bírálatává torzító MTI-változat, vagy pláne a röszkei „terrorista” perének tavalyi botránya, a vádlott arab nyelvű nyilatkozatából már-már önfeljelentést csináló törvényszéki „fordítás” esete ráadásul azt jelzi, hogy a fordítás fogalmát a mai Centrális Erőtérben is könnyű tágan értelmezni. A Trump-szövegek francia fordítója, Bérengère Viennot bezzeg nem tudja, melyik ujját harapja. „Olyannak fordítsuk-e, ahogy beszél, vagy a mondattörmelékeit szépen összerakva keltsünk-e inkább olyan látszatot, mintha normálisan fejezné ki magát?” – tette föl nemrég a Le Monde-ban a kérdést.
Aki mármost úgy gondolja, hogy a Trump-fordítás dilemmája csupán metaforaként jelzi az igazi, tremendous problémát, az nagyon téved, mivelhogy traduktológiai kérdés is ez a javából. A kényszeres (fel)stilizálás éppenséggel műfordítói szokás, manír, hiba vagy kényszer is lehet. Megint csak hazai példákkal élve: a nyugatos hagyomány a parnasszistákat, mondjuk, mintha inkább az éppen általuk meghaladott romantikus nyelven beszéltette volna még (gyönyörűen) tovább, és Babits Dantéja sem a maga középkoriasan tárgyszerű pőreségében, hanem ezen a nyugatos nyelven szólalt meg. Az ötvenes évek végétől kezdődően pedig amúgy kiváló prózafordítóink a modern világirodalom alapműveit is sokszor anakronisztikus „irodalmi” jelmezbe bújtatták a tetemes – néha több évtizedes – késés ellenére is. A hetvenes évektől aztán a magyar prózafordításokban is utat tört magának, szlengestül, az élő köznyelv, a mozinézőnek azonban máig nem rebben szeme sem, ha kedvenc akcióhősének félpercenkénti fuck you-it következetesen úgy fordítja az illedelmes feliratozó, hogy francba! És akkor a tudományos (vagy szak-) fordítások suta nyelvtani nominalizmusáról, illetve az ennek nyomán rögzült – és az efféle szövegeket mintegy kötelezően nyögvenyelőssé tevő – „műfaji” hagyományról még szót sem ejtettünk.
Trump mindenesetre, szemben régi és új elődeivel – mint amilyen például a Függetlenségi Nyilatkozatot szerző és az Osszián-dalokat gael „eredetiben” olvasni óhajtó Thomas Jefferson, vagy éppen a szellemesen és nyomdakészen fogalmazó Barack Obama volt –, tényleg nagyon primitíven fejezi ki magát. A francia fordító dilemmája azonban – hogy kelthet-e fordításban „normális” benyomást az amerikai elnök – látszólagos csupán. Valójában tudniillik nem kérdés, hogy miként kell(lene) fordítani Trumpot. Ha Kerouac fordítójától azt várjuk el, hogy az Úton szabad szájú hősei célnyelvi változatban se beszéljenek úgy, mint holmi nyársat nyelt professzorok, akkor nyilván Trumpot is olyannak kell fordítani, amilyen a beszéde. Hiszen éppen ez okozza most a ribilliót: hogy Trump szerint (szemben, mondjuk, a mindig is igyekvő ifjabb Bushsal) így kell most már beszélni, ez a normális. Merthogy így beszélnek az emberek, ők pedig rám szavaztak, és én győztem. I won. It was great. Tremendous. És ez akkor most nyelvi, sőt kulturális forradalom is. Le a klímaváltozással! Le a New York Timesszal! És le a szintaxissal is!
A francia fordító „normális”-t mond, de valójában politically correctet ért rajta. Hát le a PC-vel! A tisztelt traduktor pedig (sőt traductrice, merthogy nő: na hiszen!) tehet egy szívességet.
