De miért finnül? Gúnyolódik vagy szívhez szól? Nem tudom, nem értem ezt sem. Annyit igen, hogy Kaufhalle, meg hogy az olen mennyt összetett múlt idő, ami a finnben indogermanizmus, bezzeg a mennyt, miszerint ment, vagyis mentem. Szeretem azt, ami finnugor. Hal úszik víz alatt, így lenne jó beszélni. Nyelvül, az anyám mondta így, műszaki fordító volt, szaporán verte a Remingtonját minden este, arra aludtam el. A szlávos hangzásokat (szerda! péntek! galuska! kolbász!) kerülöm, főleg, ha Aira is hallja, semmi közöm a szovjet blokkhoz, a magnóm is Blaupunkt. Blaupunkt, feleltem Toivónak, amikor rákérdezett. Toivo észt: finnugor, de szovjet is, és ez baj, németül kérdezett rá, orosz vodkát és berlini sört ittunk, keserű a Berliner Pils.
Szüle öle: szül-e, öl-e?
Én olaszból szakdolgozom ugyan – guarda come dondolo! –, de jobb híján a finnlandizálódással is beérném. Jobb híján? Frutti di mare helyett halzsírral, igen. Vaj. Kéz, szem, szív, száj. Érettségi utáni nyáron, bevonulás előtt, a mindszenti Tisza-parton jöttem erre rá, Papp István Finn nyelvkönyvével az ölemben, miközben a barátom (Lunenfeld-Tanenbaum Research Institute), az öccse meg én hiába vártuk, hogy felforrjon a két árva snecivel a víz: végül is halászlékockát kulimászoztunk szét a bográcsban. De a Studentenheimben nem a finneket vagy a franciákat, és pláne nem a magunkfajtát irigyli a többség, hanem a jugókat: ők akár naponta többször is átjöhetnek-mehetnek a Falon, nekik nem kell hozzá vízum se ide, se oda. És Stanko jugoszlávul szokott a nyakamba borulni – Imrovicsu!
–, és mögötte már nyomulnak is befelé a vendégmunkás rokonai, és nem Nescafét és Fa sampont pakolnak elő – azt ideát, bármelyik Intershopban is kapni Westmarkért –, hanem vukovári fokhagymás kolbászt és sligovicát. És velük van Mira, Zovi me Šošani, zovi me Šošana, hajlékony és kemény, és nevetve rázza a fekete haját, de Mirával vigyázni kell, hunyorít rám Stanko a gitárja mögül jugoszlávul, sőt törökül; és a húrok közé csapok én is, értjük mi egymást, hogyne értenénk – csizma, tányér, sárgarépa –, de épp ezért hitetem el magammal is, hogy nem, én a jugókat nem irigylem, nem én.
Szóval hogy akkor most visszavárjam-e még egyáltalán. Mert két nap, és vége a félévnek, és megy ki-ki, ahová való. Ő, Aira, Tamperébe, némettanár lesz belőle és nagymama, Toivóból nyugalmazott nagykövet, Stankóból nemzetközi aktfotográfus, a kemény Mirából pedig emlék egy Egotrip-tárcában. Kiből-kiből lesz, ami lesz: fent és lent, bent és kint, előbb és utóbb, véleményvezér és lúzer, hamu és mamu. Gehen Sie weg von hier, Sie stören uns, állta el egyik éjjel az ajtót, vetette oda nekünk foghegyről a Budapest nevű bár kidobóembere, látszott rajta, hogy tényleg zavarjuk, pedig hát Budapest, ugye; sőt, Aira meg – bár ezt a kidobóember nem tudhatta persze – devizakülföldi, augusztusban az Útlevélosztálynál is bepróbálkozom a meghívójával, de hiába. Onnea matkalle, olvasom a finn nyelvkönyvben a Tisza partján, jó utat, na hiszen.
A finnországi tanulmányokból (drapp színű garbó, lidérces, messze fény) semmi sem lett ugyan, de a mordvin névszavak személyragos igésülését (mezelin? kijelin?) mindmáig versnek olvasom: mi voltam? / ki voltam? / ez voltam / hátul voltam. Úgy tudtam, létezik egy hely, ahol minden megvan, szabadság, szerelem, ilyenek. Egy nyelv, ami akár az enyém is lehetne, anyanyelv, ami mindent kifejez. Che miseria!, súgta oda a feleségének Lionello mérnök a romos előszobánkban kifelé menet, miután megbeszélték anyámékkal az ötdolláros meghívólevelet, hogy nem igazából persze, de az azért legyen benne, hogy. A lányukat Paolának hívták, este Adamo szólt a rádióból (mintha pont ennek a lánynak sírta volna, hogy La notte mi fa impazzir), én pedig cigarettába és húsos zöldpaprikába rejtve vittem át aztán Villa Opicinánál a húszmárkásaimat, de végül is nem mentem velük sokra.
Ja, és egyszer meg Bécsből keres majd olaszul valaki a kiadóban. Hogy akarom-e, hogy jöjjön; és nem akarom, de hallózok csak, hogy halló. Mi van ezzel a telefonnal, nézek össze az asztal túlfelén zajosan korrektúrázó Karig Sárival fejcsóválva, és lerakom a kagylót.
Hungary?, mered majd rám értetlenül egy görög nevű ember New Orleansban. Is that the name of a country?
Eestimaa, sünnimaa!, énekelték ünnepélyesen az észtek a kilencediken, én vettem őket kazettára, utána mi jöttünk Stankóval, hogy Šošana és szegény legény. Milyen magnó ez, kérdezte Toivo, Blaupunkt, sehr schön.
Kopog a Remington az ajtón túl.
Olen mennyt, nem jön vissza.
